Magányos török Európa és Ázsia között

Erdoğannak új taktikára van szüksége, melynek irányait már láthatjuk az elmúlt pár hónapban hirtelen megváltozott politikájában. A török elnök bedobta a „Haza bajban van, egyesüljünk!” mottót, mellyel talán sikerül újra egy zászló alá összeterelnie a háborútól és terrortól félő népét.

 

Ennek tükrében teljesen érthetővé válnak a hirtelen megszaporodott terrorcselekmények országszerte az Iszlám Állam és a Kurd Munkáspárt aktivistái részéről, vagy éppen Törökország váratlan csatlakozása az Iszlám Állam elleni nemzetközi koalícióhoz. Ebben a forgatókönyvben azonban a kurdok kapták a negatív szereposztást, ők lettek az ország destabilizálói. Törökország sohasem titkolta, hogy legalább olyan veszélyesnek, ha nem veszélyesebbnek tartja az iraki Kurd Munkáspártot, mint az Iszlám Államot.

 

Jelenleg a közel-keleti térségben összesen hozzávetőlegesen 40 millió kurd él szétterülve 4 országra: Törökországban (kb. 16 és 20 millió között), Iránban (kb. 8 millió), Irakban (kb. 6,5 millió) és Szíriában (kb. 3 millió), ezen kívül még Örményországban, Azerbajdzsánban, Libanonban és Grúziában is élnek kisebb mennyiségben. 

Pár héttel ezelőtt az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének nemrég visszavonult parancsnoka, Raymond Odierno, aki Irakban 2008 és 2010 között az amerikai katonai kontingenst vezette, azt nyilatkozta, hogy a közel-keleti konfliktus egyetlen megoldása, ha Irakot felosztják a harcoló felek között. Az USA elbaltázott közel-keleti politikáját és tehetetlenségét bizonyítja ez a kijelentés is, s bár Obama még mindig határozottan visszautasítja annak lehetőségét, hogy Amerika hadereje szárazföldi egységeket küldjön a térségbe, mégis mind a mai napig 3000 amerikai katona van jelen az országban mint „tanácsadó”.

 

Az Iszlám Állam a legnagyobb területeket Irakban foglalta el, s Irak területi egységét tovább veszélyezteti az országban nagy számban élő síita, szunnita és kurd lakosság közötti ellentét. Sokaknak lehet azonban érdeke, hogy ez a felosztás megtörténjen, vagy legalábbis a jelenlegi helyzet állandósuljon, hisz’ Irak mint síitabarát ország tovább erősíthetné Irán befolyását a térségre, illetve összekötné Iránt Szíriával, a harmadik pontjával a síita tengelynek, s ezzel hatalmas konkurenciát létrehozva a szénhidrogénpiacon a szunnita arab országoknak és az Egyesült Államoknak.

 

A jelenlegi helyzet már Törökország világgazdasági pozícióját is gyengíti, hisz’ ő is egyre inkább belesodródik a konfliktusba. Ami tény, hogy Irak jelenleg tényleg három részre szakadt: nagy részét elfoglalta az Iszlám Állam, Észak-Irakban a kurdok élnek szinte teljes függetlenségben, a maradék területeket a kormányerők ellenőrzik. Ha figyelembe vesszük a síita tengely lehetőségét, teljesen érthetővé válik, miért Irak és Szíria a harcok epicentruma, s miért ilyen nemtörődöm az Egyesült Államok, Szaúd-Arábia, Izrael politikája az Iszlám Állam terjeszkedésével kapcsolatban, hisz’ nem az ő érdekeiket sértik. De nem így vannak ezzel az Irak körül fekvő még stabilnak nevezhető országok, mint például Irán vagy Törökország, hiszen ha Irak darabokra hullik, az tendenciává válhat, főleg ha azt a tényt is figyelembe vesszük, hogy ezen országokban ugyanaz a kisebbség van nagymértékben jelen: a kurd.

Ezek után világos, hogy Törökország nem tud kimaradni a közel-keleti konfliktusból. Nemcsak azért, mert földrajzilag a harcok epicentrumához közel helyezkedik el, hanem azért sem, mert a térségben az országok határai nap mint nap változnak, s ez alól lassan ő sem lesz kivétel. Fontos és jelzésértékű Törökország kései, ám annál erőteljesebb beleavatkozása a konfliktusba, így az elmúlt hónapok iraki és szíriai területeinek bombázásai. Ahhoz, hogy a török hadsereg bevethesse a katonaságot egy szomszédos államban, a török parlamentnek előbb azt engedélyeznie kell. Ilyen engedéllyel a török légierő Irakkal szemben már 2007 óta, Szíriával szemben már 2012 óta rendelkezik, de akkor miért éppen most találta alkalmasnak az időzítést, hogy mindkét országra légicsapást mérjen? Ennek magyarázatában szerepet játszik a júniusi parlamenti választásokon született eredmény, mely alapján az addig magabiztosan irányító kormánypárt elvesztette többségét, s így nem is tudott egypárti kormányt létrehozni. A török törvényhozás értelmében ebben az esetben vagy koalíciós kormányt alkot az egyik ellenzéki párttal, vagy új választásokat írnak ki. Az előbbire, bár több próbálkozás is volt, semmi esély sincs, így november 1-jén új választások lesznek.

 

Ebben a bizonytalan belpolitikai helyzetben kezdődtek meg a váratlan terrorcselekmények az ország különböző pontjain, melyeket vagy az iraki Kurd Munkáspártnak, vagy a szélsőséges iszlamistáknak tulajdonítottak. Ez a helyzet azonban furcsa módon kedvező hatással lehet Erdoğannak arra, hogy novemberre visszaszerezze abszolút többségét a parlamentben. Hiszen egy ilyen bizonytalan és veszélyes helyzetben a lakosság nagyobb része nem csak, hogy elfogadja, el is várja a kormánytól a határozott fellépést a haza és az állampolgárok védelme érdekében, s ezt a jelek szerint Erdoğan meg is teszi. Ezzel a kormánynak lehetősége nyílik megmutatni, hogy ők azok, akik garantálni tudják Törökország biztonságát és védelmét egy esetleges külső fenyegetettség esetén vagy akár egy belső konfliktus esetén is.

 

Ez a török külpolitika belpolitikai faktora, de van egy hosszú időkre visszanyúló külpolitikát érintő faktor is, s ez a kurdkérdés, mely a jelenlegi szír–török ellentétet is megmagyarázza, hiszen Bassar al-Aszad felhagyva apja, a korábbi szíriai elnök kurdellenes politikájával, megadta a Szíria északi részén élő kurdoknak az autonómiát, s ezzel valamelyest sikerült lekenyereznie őket, hogy ne fokozza ellenségei számát. Ez a török politikával teljesen szembemenő döntés volt, mivel ezzel megadta a példát a helyzetükkel így sem túlságosan elégedett törökországi kurdoknak az autonómia követeléséhez, amely azonban a török nemzeti érdekekkel teljesen ellentétes. Továbbá a kurdok szíriai és iraki sikere nemcsak felbuzdítja a törökországi kurdokat, hanem növeli kurd öntudatukat is.

 

És itt kanyarodnak vissza újra az események a török belpolitikai helyzethez. A júniusi választások során a törökországi kurd párt (HDP) egyedülálló sikert ért el, amikor 13 százalékkal bejutott a török törvényhozásba. Annak ellenére, hogy a választásokig az Erdoğan vezette kormánypárt elég lojális kurdpolitikát folytatott, ám a mostani eredményeket tekintve ez nem vezetett eredményre. Így érthetővé válik, hogy ha az Igazság és Fejlődés Párt továbbra is ezt a lojális politikát folytatná a novemberi választásokig, nem sokban változtatná meg a júniusi eredményeket. Erdoğan ennek tudatában más kártyát húzott elő. A lakosság fenyegetett helyzetben kevésbé fog a pártok képességeiről diskurálni és új, tapasztalatlan pártoknak bizalmat szavazni, marad inkább a már kipróbált, stabilitást és biztonságot kínáló nagy múltú pártnál, mely képes megvédeni őt a háborútól, a terroristáktól. Az egységes ellenségkép megalkotása a török lakosság számára egységre és összefogásra kényszeríti az országot. Valószínűleg erre számít a kormány aktuális külpolitikájával.

Ha megfigyeljük az elmúlt hetek török katonai akcióit, azt láthatjuk, hogy amellett, hogy az Iszlám Állam iraki és szíriai katonai állásait is bombázta, még nagyobb csapásokat mért az iraki és a szíriai kurdokra. Ez azért is komoly probléma, mert éppen a kurdok azok, akik viszonylagosan jó katonai felszereltségükkel folyamatosan próbálják visszaverni az Iszlám Állam terjeszkedését mindkét országban. Éppen most, amikor a törökországi kurdok a legközelebb vannak a függetlenség vagy autonómia kivívásához, lehet semmisnek tekinteni az iraki Kurd Munkáspárt és Ankara közötti pár éve tartó fegyverszünetet is.

 

A szíriai kurd példa mellett sokkal erősebb az iraki példa, ahol szinte teljesen független államban élnek a kurdok. Ankara lassan minden lépése a kurdok ellen szól, s valójában szíriai beavatkozása mögött sem feltétlenül nagyobb részt Aszad megbuktatása áll, hisz’ pont akkor mért légi csapásokat a török határnál élő szíriai kurdokra, amikor azok a területet visszafoglalták az Iszlám Államtól, ezzel közvetlenül visszakerülve a török határhoz. Ezt követően ráadásul Ankara erőteljesen próbálta az USA-t rábírni, hogy egységesen hozzanak létre éppen ezen a területen egy puffer zónát pont azon a határ menti sávon, ahol a kurdok vannak.

 

Ezenkívül erőteljesen aktivizálták magukat az utóbbi hetekben a török hatóságok is, nagyszabású razziák során több szélsőséges iszlamistát vettek őrizetbe Törökország számos pontján, illetve sok, évekig szabadon működő szélsőséges internetes portált is zároltak. Az időzítés itt is furcsa, hisz’ 2011-ben, amikor ugyanezen szélsőségesek Aszad ellen mentek, Ankara egészen más politikát folytatott: nemcsak, hogy nem vett tudomást róluk, több feltételezés szerint a háttérben segítette is őket, így az Ahrar ash-Sham iszlamista, szalafista, Aszad-ellenes terrorszervezetnek egy török lap bizonyítékai szerint a török titkosszolgálat fegyvereket szállított. 

Az Egyesült Államok annak ellenére, hogy Törökország évtizedekig, főleg a hidegháború alatt a NATO első számú szövetségese volt, most erőteljesen elfordul Ankarától. Saját érdekeire tökéletesen felhasználja, így Aszad gyengítésére vagy éppen közel-keleti bázisának, de a kurdkérdésben elhatárolódik mindennemű döntéstől. Legutóbbi tőrdöfése Törökországgal szemben, hogy kivonta Patriot rakétaelhárító rendszereit Törökországból, melyet azzal magyarázott, hogy megszűnt az Irán miatti fokozott készültségi állapot, ám ebben a helyzetben, amikor az Iszlám Állam – mondhatni – akadályok nélkül terjeszkedik a térségben, ez eléggé hihetetlen magyarázat. Valószínűbb üzenete Washingtonnak ezzel, hogy nem kívánja ebben a fokozódó instabil helyzetben szövetségesként megvédeni Ankarát. Ennek a döntésnek mindenképpen negatív üzenete van Törökországra nézve. 

Belpolitikai válság küszöbén Törökország 

 

Kevésbé felkapott hírek szerint a kurdok lakta törökországi települések sorra jelentik be igényüket a függetlenségre, így a stratégiailag fontos szíriai és iraki határ közelében fekvő Şırnak város is, ahol a török Cumhuriyet újság közlése szerint már az iraki Kurd Munkáspárt önkénteseket toboroz a város védelmére. Sőt, az ott lakók a törökországi kurd párt (HDP) képviselői szerint kikiáltották függetlenségüket, és nem tartják legitimnek a jelenlegi török kormányt. Az USA számára az egyértelmű, hogy az Erdoğan vezetése alatt elindult szuverenitási törekvések, az új külpolitikai irányzat, mely a Nyugat mellett komoly partnerkeresésbe fogott Keleten is, így Oroszországgal komoly szövetséget kötött, de mellette Kínával és Indiával is több fontos együttműködést indított el, nem megfelelő. Az elmúlt évek során Törökország megindult egy független, nemzeti érdekeket érvényesítő úton, mely nem felel meg a Nyugat gyarmatosító politikájának, így nem csoda, hogy Ankara egyedül maradt a problémájával, a régi szövetségesek elfordultak, az újak még nem elég erősek.

 

Az bizonyos, hogy Törökország nehéz helyzetbe került a kurdkérdést illetően, hiszen azok közül az országok közül, ahol nagy számban él kurd kisebbség, Törökország és Irán az, akik nem adtak még nekik semmilyen különleges státuszt, és jelenleg hallani se akarnak erről a lehetőségről. Egyelőre megtehetik, hiszen ők még relatíve stabil országoknak mondhatók, ám míg Irán rendelkezik erős szövetségessel Oroszország képében, Törökország nem igazán mondhatja ezt el magáról. Sok országgal vannak komoly közös érdekei, de ugyanezen országokkal sokszor komoly ellentétei is vannak. Az bizonyos, hogy nehéz helytállni Európaként és Ázsiaként is egyszerre.

 

Szaniszló Adrienn