A mostani körülmények között a máskor jóleső hőség inkább nyomaszt, ahogy a többi magyar igen nagy hányadát is. Budapesten már ránézésre, messziről meg lehet mondani, ki a turista és ki nem, ehhez pedig még a faék egyszerűségű üzenetet hordozó, a divatból végre talán kikopott pólók sem szükségesek: előbbiek mosolyognak, jó ízűen beszélgetnek és gondtalanul lófrálnak, míg mi hamuszínű pofával, a flasztert bámulva vagy a telefonunkba fejest ugorva rójuk a köztereket, idegesen rohanunk, ha pedig valaki hozzánk szól, ne adj Isten hozzánk ér, robbanunk. Elementáris, a csillagok közti űrnél is sötétebb dühvel.
És nem értjük, mitől vagyunk idegesek, csak azt tudjuk, hogy ha még egy szót szól az a mosdatlan szájú proletár, ha még egyszer nekem ütődik annak a nyomorult köcsögnek a könyöke a buszon, ha az a telefonáló hülye picsa most sem indul meg a zöld lámpánál és ha az az indokolatlanul közvetlen nyugger nem tünteti el azonnal a kasszaszalagról a sok szarját, akkor ütünk. Most már tényleg. Mert az ilyenek megérdemlik. Mert az ilyenekkel így kéne bánni, mind egy szálig.
Aztán persze nem rúgunk senkit a metró alá, nem zúzzuk be a piszmogó autós ablakát, nem ütjük le a közértben a nyugdíjast vagy a zebránál fiatalt, mert mégis csak emberek vagyunk (kivéve, amikor nem, és olyan triviális dolgok miatt gyilkolunk vagy készülünk ölni, mint egy parkolási vita vagy egy diplomaosztó buli...).
De a düh, a folyamatos vérbolondító lüktetés ott marad velünk, majd szét veti mindenünket, és mégis képtelenek vagyunk beazonosítani, honnan ered.
Kínunkban, tehetetlenségünkben, vakságunk kínzó szégyenétől hajtva forgatjuk mindenfelé az állati ösztönt, mint a magáról megfeledkezett részeg a rugós kést, és valahogy sosem azokat találjuk el vele, akiket valójában szeretnénk vagy akik megérdemelnék. Közben tótágast áll a teljes érzékskálánk:
- nem látunk magunk körül migránst, de mindenkit gyűlölünk, akire a gyanú rávetül, hogy az lehet, vagy "simogatja" őket;
- halljuk a kormány és a "nemzeti nagytőke" mérhetetlen korruptságáról szóló híreket, de már csak legyintünk - hát az is valami?, mindenki lop;
- hozzá se szagolunk az ország valódi működéséhez, mert lassan egy tweetet sincs türelmünk végigolvasni és értelmezni, de még alkotmányjogi kérdésekben is azt hisszük, csak mi tudjuk a frankót;
- ezek jutalmaként pedig minden nap egyre keserűbb ízzel a szánkban ébredünk, amit se a legdrágább bor, se a legjobb sör, se a legtisztább ásványvíz nem képes lemosni.
És nem értjük.
Közben föl sem tűnik - vagyis inkább már senkit se érdekel -, hogy két asztallal odébb egy hegyes lakkcipős, kék öltönyös fószer orrhangon röhögve arról beszél, hogy keresett több száz milliót egy megbundázott állami tenderen. Vagy az ürge, aki a villamoson telefonálva nyugtatja ismerősét: ne parázzon, senki sem nyúl utána a kamupártoknak, megtarthatja a maga részét, csak szépen ossza vissza, amivel tartozik. Vagy a gyanútlan turistát a bírság háromszorosára büntető ellenőrök, akik még cinkosan ránk is kacsintanak, hogy nem kell aggódni, majd ők jól megregulázzák az okvetlenkedő külföldieket. Vagy a szomszéd öreg néni, aki páni rettegéssel vizslat mindenkit, aki megfordul a lépcsőházban, a szakállasoknak nem köszön, a poncsót vagy kendőt viselő lányok után pedig mindig odasziszegi: "bevándorló kurva".
Észre sem vesszük és szörnyek nőnek ki mellettünk a földből. A régi, ingatag rendet, amelyben a vak indulatokat, a kontrollálhatatlan bírhatnékot és az irracionális rettegést még valamennyire képes volt kordában tartani az élni és élni hagyni elve, a felebaráti szeretet vagy legalább a valamennyire belénk nevelt udvariasság, ahol nem mindig csak egy opció létezett és épp ezért kellett mindenkinek megküzdeni a maga igazáért (aminek épp ez a küzdelem adott értéket), kezd végképp eltűnni a lassan mindent beborító métely alatt. Ahol csak a dermedt lemondás és a sivár enerváltság létezik.
Életünk falai egyre ferdébben állnak, a levegő egyre dohosabb, ám lassan nincs a társadalomnak olyan csoportja, aki úgy érzi: az ő feladata lenne ablakot nyitni és kiszellőztetni végre.
Egyesek még háborognak: miért nem tesz valamit X vagy Y? Miért nem szólítja meg ezeket, azokat vagy amazokat? És ezekben a kérdésekben is ott pulzál a düh migrénje, amitől nem tudunk szabadulni, és amit bárkire rázúdítunk, aki hozzánk fordul, de leheletén nem érezzük a fertőzés narancsaromával kevert dögkút-bűzét. Így viszont szólongathat minket, aki csak akar, csak azért sem hisszük el, hogy bárki legyőzhetné a Kárpát-medencében terjengő rothadást, lassan pedig az lesz gyanús, akin nem fog a kórság:
minden mozdulata és rezdülése eretnekségnek tűnik, hisz az nem lehet, hogy valakit ne szennyezzen be ez a mindent megrontó borzalom, ami lassan bolonddá teszi az egész országot.
Pedig van még, aki nem fertőzött, sőt olyan is akad, aki a gázmaszkot osztogat annak, aki hagyja és kéri. De amíg a többség inkább önként ugrik fejest a fehéres-zöldes-szürkés-feketés miazmába, csak ne kelljen szembesülnie azzal, hogy már őt is megrágta a kór, az ellenszert pedig csak a soha meg nem alkuvó, el nem fáradó és a küzdelmet föl nem adó akarat és lélek képes kitermelni, addig itt marad körülöttünk-rajtunk ez a bénító bomlás.
Egész addig, amíg mind el nem veszünk benne. Akkor pedig tényleg nem lesz már több gondtalan nap, se jó ízű öröm, bár a kórság önkéntes terjesztői majd örülhetnek: hisz akkor "nyugi" lesz. Akkor már senki sem fog "pattogni", akkor majd senki sem "bántja" a fejekben tanyát vert szent enyészetet és a vészharang-kongás is elül, mintha sosem lett volna.
Aztán majd jönnek szép, okos emberek máshonnét, akik karantént próbálnak vonni a kontinens alfelén feszülő zárvány köré, és amikor látják, hogy a hervadás másokban is gyökeret ver, vagy csak egyszerűen ráunnak, hogy van, egy szép napon a lángszóróért nyúlnak, hogy kipurgálják az egészet.
Az, hogy közben a még menthető magyarokból is legfeljebb por és hamu marad, már senkit sem fog érdekelni. Ahogy 100 évvel ezelőtt sem érdekeltek senkit népünk vélt vagy valós sérelmei, illetve érdemei, pedig akkor tényleg nem szolgáltunk rá a büntetésre. Most vajon mire számíthatunk majd, amikor teljes joggal verne meg minket a Jóisten...?