A B-listázott bajnok - Zombori Ödön
Egy apró Somogy megyei községben, Szentán született 1908-ban, eredetileg Janicsek Ödönként. Később magyarosította vezetéknevét, a világ már Zombori Ödönként ismerte meg. Fiatalon Budapestre költözött, itt kezdett el birkózni. Sportpályafutását az MTK-ban kezdte, majd a Magyar Atétikai Clubhoz (MAC) igazolt. A fiatalemberről hamar kiderült, hogy rendkívüli tehetség: nem csak bivalyerős volt, de kifejezetten technikás is, így a szabad-és a kötött fogásban is eredményes volt.
Húsz évesen jutott ki először olimpiára, Amszterdamban az ötödik helyet szerezte meg, négy évvel később Los Angelesben már a dobogó második helyére állhatott. A nagy pillanat '36-ban Berlinben érkezett el számára, ahol
a szabadfogású birkózás légsúlyú kategóriájában aranyérmet szerzett.
Sportsikereit sosem váltotta anyagi javakra. Miközben sorra nyerte az Európa-és világversenyeket,
villanyóra leolvasóként
dolgozott. Berlinbe csak úgy tudott kijutni, hogy barátai összeadták a pénzt kiutazására.
Ha volt igazi „proletár hős” a II. világháború előtti magyar sportban, az Zombori volt. Az 1945 után berendezkedő új hatalmat azonban ez nem hatotta meg. Mivel a „reakciós” „fasiszta” csapatként betiltott MAC-ban birkózott, ő is
felkerült a nemkívánatos elemek fekete lajstromára, a „B-listára”.
Nem csak a versenysporttól tiltották el, de szerény állását is elvesztette az Elekromos Műveknél.
A lehetetlen helyzetbe hozott bajnok 1947-ben Argentinába emigrált – ahol nagyon is tisztában voltak vele, mekkora kincs érkezett az országba. Hamarosan a birkozó válogatott edzője lett, az 1956-os melbourne-i olimpián ő vezette a dél-amerikai csapatot. Később az Egyesült Államokba utazott tovább, ahol szakirányú végzettsége nem lévén, nem edzősködhetett, így hegesztőként dolgozott évtizedeken át. Közel négy évtized múltán 1985-ben döntött úgy, hogy hazatér. Ám a sors ezúttal is mostoha volt hozzá:
a repülőn agyvérzést kapott, amelyből soha nem épült már fel.
Négy éven keresztül vegetált egy magyar kórházban lényegében öntudatlanul, míg 1989-ben elhunyt.
A vaskeresztes munkaszolgálatos - Fuchs Jenő
1882-ben született Budapesten. Nem sportolónak készült, és igazából egész életében nem is tartotta magát annak. A jogi egyetem mellett hobbiból kezdett el mozogni. Szánkózott, evezett (amelyben országos bajnokságig is jutott), és kardvívott. Ez utóbbi sportágban nem csak tehetségesnek, de igazi zseninek bizonyult. 1908-ban indult először indult szervezett versenyen, a jogászok tornáján, amelyet meg is nyert. Az egyéni technikával küzdő, villámgyors támadásokat vezető fiatalember feltűnt a sportvezetőknek is, így néhány hónappal később Londonban már a magyar olimpiai csapat tagjaként lépett pástra.
A vívás ezekben az esztendőkben az olaszok belterjes sportjának számított, a világversenyeken a kérdés csak az volt, melyik talján sportoló viszi haza az aranyérmet. Ez a trend éppen 1908-ban tört meg,
ekkor vették át évtizedekre a vezetést a magyar vívók.
Ebben pedig többek közt Fuchsnak is oroszlánrésze volt. A mérkőzéseket szokatlan módon salakon rendezték, de a magyarok remekül alkalmazkodtak. Olyannyira, hogy a döntőt két hazánkfia vívta. Fuchs végül kőkemény küzdelem árán nyert Zulawsky Bélával szemben, így
megszerezve első olimpiai aranyérmét.
A bravúrt 1912-ben megismételték, ekkor is két magyar fiú lépett pástra az első helyért. Az egyik ismét Fuchs volt, aki megint nyert – ezúttal Békessy Bélát győzve le. A magyarok mindkét olimpián a legjobbnak bizonyultak csapatversenyben is, így a zseniális magyar vívó
összesen négy olimpiai aranyat tudhatott magáénak.
Magyar bajnoki címet soha nem szerzett, mivel nem vívott egyik klubban sem, magát nem is tekintette sportolónak.
Miután Magyarország belépett a II. világháborúba,
hatvan éves korában önkéntesnek jelentkezett.
A hadkiegészítő parancsnokság ledöbbent munkatársai azonban zsidó származása miatt csak munkaszolgálatot tudtak neki ajánlani. Ezt is vállalta. És ezt is olyan szenvedélyes hazaszeretettel csinálta, ahogyan a vívást. Egy alkalommal, amikor a raja mellé beosztott honvédek elestek, társaival
a keretlegények fegyverét magukhoz véve folytatták a harcot,
és megvédték a rájuk bízott műszaki felszereléseket. A hősiesen viselkedő munkaszolgálatost példátlan módon a németek
II. osztályú Vaskereszttel tüntették ki,
amelyet Berlinben vett át. Amikor egyesek méltatlankodtak a „muszos zsidó” kitüntetése miatt, a háború után „fasiszta háborús bűnösként” koncepciós perben halálra ítélt Jány Gusztáv tábornok, a 2. magyar hadsereg parancsnoka azt mondta:
„én csak
hőst ismerek.”
1945-ben jellemző módon kitüntetése miatt
letartóztatták, mint „náci kollaboránst”,
de annyira még a kommunisták se voltak elvetemültek, hogy egy munkaszolgálatos idős zsidó embert börtönbe vessenek. Fuchs Jenőt szabadon engedték, ám a sportvezetés, vagy az edzőség közelébe sem engedték, visszavonultan halt meg 1955-ben.
Aki nem alkudott - Gyarmati Olga
1947-ben egy 23 éves fiatalasszony lépett be a Vasas pasaréti sportpályájára, hogy kamaszkori atletizálására emlékezve lefusson pár kört. Gyarmati Olga később úgy mesélte, másnap lábra állni alig tudott, olyan izomláza volt. De nem abból a fából faragták, hogy feladja. Újra és újra lement edzeni, és lassan visszanyerte régi formáját. Újra versenyeken indult, amelyeket sorra meg is nyert.
Alig telt el egy év, és a neve már ott szerepelt a magyar olimpiai keret listáján.
(Ennyit a Hosszú Katinka győzelmén fanyalgó újságírók rosszmájú megjegyzéseiről, akik azért találják „gyanúsnak” a magyar úszónő parádés teljesítményét, mert szerintük túl későn, és túl gyorsan, 24 éves korától vált igazán világklasszissá.)
Gyarmati korának egyik legsokoldalúbb női atlétája volt, futásban, gátfutásban és távolugrásban is kiváló volt. Eredetileg gátfutóként indult volna az ötkarikás játékokon, de edzője rábeszélte, hogy inkább távolugrásban nevezzen. Ez remek döntésnek bizonyult, mert Londonban kenterbe verte az egész mezőnyt, és
olimpiai csúccsal szerzett aranyérmet.
Született tehetség volt, de edzői szerint meglehetősen szertelen is. Vagy emberfeletti teljesítményt nyújtott, vagy kifejezetten gyengét. A londoni diadal utáni években sorra nyerte a nemzetközi tornákat – aztán '52-ben Helsinkiben csak a tizedik helyig jutott. Azért így is világklasszis maradt, és természetesen ott volt a helye a négy esztendővel későbbi Melbourne-i keretben is. Akkor azonban már nem az aranyérem volt a leghőbb vágya – hanem, hogy együtt lehessen szerelmével, Aczél Tamás újságíróval, akinek a vérbe fojtott szabadságharc után menekülnie kellett hazájából. Ő is csatlakozott azon olimpikonok népes táborához, akik
nem akartak hazatérni
az eltaposott, meghódoltatott Magyarországra.
Párjával Londonban, majd az Egyesült Államokban éltek. Gyarmati Olga nevét a többi, „hazaáruló disszidens” sportolóéhoz hasonlóan
leírni is tilos volt
évtizedeken át. Ő pedig úgy volt vele: ha ő három évtizeden át nem létezett a hazai sportvezetés számára, akkor '89 után se kér a figyelmükből. Ekkor már vissza-vissza járt hazájába de soha nem volt hajlandó találkozni a MOB vezetőivel, (akik sok esetben ugyanazok voltak, akik őt korábban kiátkozták), és
semmilyen kitüntetést, vagy életjáradékot nem fogadott el.
Elég sok mindent elmond a „rendszerváltás” valódi mélységéről, hogy még a kilencvenes évek közepén is megtörténhetett, hogy Gyarmati Olgát Ferihegyen nem akarták beengedni az országba, mert
rajta volt valamelyik, átkosból megörökölt feketelistán.
A bajnoknő ezzel végleg besokallt, és többet nem is volt hajlandó hazajönni. Idős korában visszavonultan, magányosan élt. Szerette volna elfelejteni hazáját, amely megtagadta őt – de azon kevesek, akikkel hajlandó volt találkozni, azt mesélik, képtelen volt rá. A hazájának viszont sikerült elfelejtenie őt. Jellemző, hogy 2013 októberi
halálhírét csak négy hónappal később, januárban közölte a magyar média.