(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Az Alfahír Komment-tár rovatában már elemeztem a Göteborgi Egyetem tanulságos kutatását, melyben a kormányzás minőségének megítélését vizsgálják. A mind a 27 tagállamot felölelő kutatásban tavaly október és idén január között 129 ezer embert kérdeztek meg, köztük hazánk polgárait is. A 2010 óta évente elkészített felmérésben tendenciák is kirajzolódnak, és tanulságos lenyomatát adják Európa hétköznapi valóságának. Egyszersmind ismét megelevenedik előttünk nagy történészünk hipotézise, Szűcs Jenő gondolata arról, hogy mi Európa köztes régiójához tartozunk.
Korábbi cikkünkben a kutatás azon részét elemeztük, amelyben a göteborgi vizsgálat arra kérdezett rá, mihez tartozónak érzik magukat leginkább európai régióink polgárai. Saját régiójához, nemzetéhez vagy Európához kötődnek-e legjobban. Ebben az a meglepő eredmény született, hogy egész Európában egyedül Budapest az a régió, ahol a saját régió és saját nemzetük helyett Európához tartozónak érzik magukat leginkább. Ezen a kérdéskörön túl azonban a kutatás nevéből is fakadóan a kormányzás minőségének megítélését is szondázták.
Jó kormányzáson a felmérés nem egyszerűen azt értette, hogy a megkérdezettek maguk jónak ítélik-e saját országuk vezetésének teljesítményét. Három tényező szerint összegezték a kormányzás minőségének megítélését. Arra voltak kíváncsiak a Göteborgi Egyetem kutatói, hogy mekkora korrupciót tapasztalnak a polgárok a közszférában; mennyire érvényesül a törvény előtti egyenlőség elve, a közhatalom mennyire pártatlan; végül, de nem utolsósorban pedig konkrétan arra is rákérdeztek, hogy a közszolgáltatások színvonala mennyire kielégítő.
Az Unió keleti fele, kiegészülve a déli tagországok legtöbb régiójával a piros árnyalataiban szomorkodik, miközben a nyugati és északi tagországok régiói a kék árnyalataiban hűsölnek. Románia, Bulgária és Dél-Olaszország régióinak bordó tónusát az elégedetlenség súlyossága mélyíti, amelyből nekünk is kijutott Észak-Alföldön és Észak-Magyarországon.
A Szűcs Jenő-féle három európai régió, amelynek értelmében köztes régióként Nyugat és Kelet közé ékelődik Kelet-Közép-Európa, ezen az egyszerű, kormányzással kapcsolatos elégedettségi mutatón is kirajzolódik. Korszakos alkotását a történész később kiegészítette azzal, hogy több régió is van természetesen Európában, déli és északi is, amely szintén láthatóvá válik ezen a térképen. Szűcs kérdésfelvetése háttérében a '80-as évek elején ott lüktetett az a sajgó seb is, hogy ’45 után erőszakkal a Kelethez kötöttek bennünket.
Szűcs hipotézise komoly mérésekkel és tudással alátámasztott elmélet, amely több puszta véleménynél. A történészi megközelítés szerint a Magyarországot is felölelő köztes európai régió a Nyugathoz igazodik, normáit a Nyugattól kölcsönzi, társadalma szerkezetében és a mindennapok valóságában azonban erőteljes keleti jelleget mutat. Ady Endre ezt a részletesen kifejtett tudományos elméletet ragadta meg egy költői képpel, a kompország fogalmával.
„Fölhorgadunk” időről-időre, de nem látni még, Európa keleti felének gravitációs mezejéből sikerül-e egyszer is kitörnünk.
Pillantsunk rá arra a térképre, amely országaik kormányzásának megítélése szerint színezi be Európát. Élesen húzódik Kelet és Nyugat, Észak és Dél között a mentális vasfüggöny. Természetesen a kutatás eredménye mögött az a valóság is állhat, hogy egész egyszerűen az Unió keleti fertályának kormányai nem jól kormányoznak. Ehhez itt Magyarországon tudnánk pár megjegyzést hozzáfűzni. Nem tartom azt mégsem valószínűnek, hogy amint átlépünk a Lajtán, a kormányok hirtelen jól teljesítőkké válnak. Vagy az Alpoktól délre hirtelen kiveszne a politikusokból a kormányzási karizma. Ezek a régiók elsősorban a fejben léteznek, újra- és újrarajzolódnak, és ezáltal folyton újraalkotják önmagukat.
Kész Zoltán szokta mondogatni, hogy egy tipikus magyar fogalom köt gúzsba bennünket, amellyel kapcsolatban beszédes az, hogy angolra lefordíthatatlan. Ez az „úgyse”. Nekünk úgyse sikerül. Valahogy a föld pórusaiból itt a gyönyörű Alföldön, a lankás Bakonyban vagy a városok kockakövei között nemcsak a pipacs, nemcsak a búza, nemcsak különféle hasznos és haszontalan gyomnövények szökkennek szárba, hanem mindenre ez a lelkület is. Nekünk úgyse sikerülhet. Öntik ránk a tengernyi pénzt az Unióból, de mi diktatúrát építünk belőle Szilikon-völgy helyett. 1989-ben megadatott, hogy kezükbe vegyük a sorsunkat, amit meg is tettünk, tevőlegesen léptünk föl abban, hogy a meggyengült Szovjetunió karjai közül igenis szabadokká és önrendelkezőkké váljunk, de hirtelen beleszédültünk ebbe a sikerbe, és már futunk is vissza a nagy medve karmai közé. Hogyan szakadhatnánk ki ebből az ördögi spirálból végre?
Ebből az örvényből nem azzal törünk ki, hogy a Nyugatot egy hirtelen „nyergelj, fordulj” lendülettel Keletre cseréljük. Páran próbálták ezt már a magyar történelemben, de ez tényleg nem sikerült, és általában tragédia lett a vége. A fejben kellene végre megérkeznünk Nyugatra, mert itt vagyunk. A köztes régiónk egyes országai hamarosan kitörhetnek végre a Kelet marasztaló öleléséből. Ha késve is, még állhatunk újra az élére a folyamatnak.