Ha valaki megkérdezné, nálam mikor merült föl először húsba vágó komolysággal ez a kérdés, akkor biztosan 2006 jutna eszembe.
Rengeteg dolog akkor került be a köztudatba, amiről előtte nem szabadott, nem volt illő beszélni, vagy egyszerűen csak mindenkit hidegen hagyott és nem volt az identitásunk része:
- hogy miért mesélt nekem pár évvel azelőtt olyanokat egy ungvári srác, hogy nekik otthon az utcán késsel kell járniuk, mert magyarok;
- hogy miért akart engem elverni egy román gyerek egy osztrák nyelvtáborban, csak azért, mert magyar vagyok;
- hogy miért asszisztált ehhez egy másik magyar srác, akinek mindössze annyi volt a baja velem, hogy a szüleim szerinte rossz helyre szavaztak;
- hogy miért méregettek ugyanúgy mindannyiunkat gyanakodva a Lajtától nyugatra, csak mert "Ká-Európából" szalajtott csórók voltunk.
Persze, hála égnek nem az én személyes nyomorommal volt tele a közbeszéd, de én előtte nagyrészt így találkoztam Trianon és a Kárpát-medencei együttélés problémáival, illetve a kelet és nyugat között feszülő ellentétekkel.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, az akkor fölmerült kérdésekre pedig nem biztos, hogy a legjobb válaszok születtek, akár a nagypolitikában, akár a fejekben.
A Fidesz és Orbán Viktor a merjen indokolatlanul nagy pofánk lenni hozzáállásával semmivel sem tudott többet nyújtani, mint Gyurcsány Ferenc és az MSZP a merjünk kicsik lenni politikájával abban a töprengésben, hogyan viszonyuljunk Európához, a nagy nehezen, vérrel-verítékkel kivívott európaiságunkhoz, hogyan tekintsünk keleti gyökereinkre, vagy a körülöttünk élő nemzetekre, és mindezeket hogyan illesszük be a jelen mindennapjainkba.
Vegyes érzésekkel tölt el, amikor arra gondolok, hogy világszerte reneszánszát éli az identitárius politika, nálunk magyaroknál pedig legkésőbb Szent István és Koppány küzdelme óta ez a "normális" állapot.
Egyfelől annyira jellemző, hogy mind a világot, mind magunkat állandóan olyan kategóriákba nyomorgatjuk bele, melyek között nincs se átjárás, se kompromisszum, de még párbeszéd sem.
Másfelől ez nyilván egy szükséges rossz, amire a történelem állandóan rákényszerít minket, hiszen földrajzi helyzetünknél fogva állandóan rajtunk hömpölyögnek keresztül azok a hullámok, melyek újraírják egy-egy nép, korszak, régió, kontinens, vagy a világ sorsát. A történelem pedig nem arról híres, hogy cizellált és árnyalt választási lehetőségekkel kényezteti el az embereket, bár ettől még senkit sem állít könnyű helyzetek elé.
Talán sokan épp ezért nem vagyunk képesek a komplex önmeghatározásra, és ezért állunk inkább csak egy lábbal a földön. Igaz, hogy az az egy - legyen jobb vagy bal, hosszútávon mindegy - lehet éppen kurva erős, az eddigi tapasztalat mégis mindig azt mutatja,
hogy így az első szélirányváltásnál mindig felborulunk és pofára esünk.
Ma, ha lehet, még ennél is kellemetlenebb a helyzet: ma már nem is állunk, csak duzzogva ülünk, azt is a lehető legrosszabb helyen - a sarokban. Mert mi ma a mainstream magyar identitás? Hogy festenénk le némi képzelőerővel a nemzetet?
Egy durcás kisgyereknek, aki felhúzta magát, mert kicsúfolták a nagyok és elvették a játékait, most pedig a többiektől külön ülve puffog, és amikor nem figyelnek, mutogat, magában motyog és valamiféle dilettáns bosszúról álmodozik.
Dicsekszünk, hogy ez a nemzet bezzeg ezer esztendeje itt van, ennyi, meg annyi mindent adott Európának és a világnak, de abba egy másodpercig sem gondolunk bele, hogy
mi, ma élő magyarok adtunk-e valami említésre méltót a világnak, a kontinensnek vagy egyáltalán az országnak.
Lenne-e az ezeréves múltunknak olyan pontja, ahonnét véletlenül kiválasztva akármelyik ősünk egyenes derékkal, büszkeségtől dagadó mellel szemlélhetne végig az országon, hogy lám, nem volt hiába az a rengeteg küzdelem, milyen sokra vitték az utódok?
Mire föl nézzük le akár a szlovákokat, akár a románokat, akár a szerbeket, az ukránokat, a szlovéneket vagy az osztrákokat, amikor
kulturális és gazdasági fölény helyett csak külföldi összeszerelő üzemeket, külföldi tulajdonú nagybirtokokat, az uniós csöcsön való függést, funkcionális analfabéták tömegeit, tájékozatlanságot és végletes nemtörődömséget tudunk felmutatni?
Arra a csirkedrótra ekkora a pofánk, amit ha tényleg megindul az a sok millió éhező nyomorult a világ minden tájáról, akkor egy fél nap alatt fognak a földbe döngölni, velünk együtt? Tényleg elhisszük, hogy ezzel megvédtük-megvédjük Európát?
Tényleg azt hisszük, hogy az identitásképző valami, netán eredmény hogy mi bezzeg zabálunk disznóhúst és vedelünk mellé pálinkát? Tényleg ez lenne ezer év kultúrájának a csúcsa?
Azt is kínos nézni, ahogy kollektíve hárítjuk magunkról a felelősséget, és képtelenek vagyunk mit kezdeni az élet jelenlegi kihívásaival. Ahogy egyszer sem gondolunk bele, milyen pozitív dologgal járulhatnánk hozzá, akár holnaptól, hogy jobb legyen itt élni, és ne nézzék utolsó senkinek a magyart a világban (mert azzal, hogy ezt kikérjük magunknak, még nem oldottunk meg semmit).
Pedig nemsokára el fog jönni az a pont, amikor föl kell állnunk a jóleső önsajnálat teleszart bilijéről, le kell porolnunk magunkat és a tükörbe kell néznünk, mielőtt megvívnánk a ránk váró küzdelmeket.
Ha akkor sem fogjuk tudni eldönteni, kik és mik vagyunk, merre tartunk, ha akkor is csak azt várjuk majd, hogy ezt más találja ki helyettünk, csak minket hagyjanak békén - és higgyük el, akár Orbán Viktor, akár az Európai Unió, akár Merkel mama, akár Putyin bácsi nagyon szívesen kigondolja, ha hagyjuk -, akkor ismét a földön találjuk majd magunkat, és ezúttal nem biztos, hogy lesz fölállás.