Először is nem árt tudatosítani, hogy a nemzeti jelképeket az új Büntetőtörvénykönyv külön törvényben védi. Ez az alapja ugyanis annak, hogy ma már büntetőjogi eljárást is lehet indítani valaki ellen, akiről gyanítható, hogy megsértette ezen jelképeket.
Nemzeti jelkép megsértése
334. § Aki nagy nyilvánosság előtt Magyarország himnuszát, zászlaját, címerét vagy a Szent Koronát sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, illetve azokat más módon meggyalázza, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.Az viszont örök kérdés marad, hogy mi számít sértő, lealacsonyító kifejezésnek, vagy ehhez hasonló cselekedetnek. Ezt ugyanis a bíróságokon kívül a közvélemény igencsak széles skálán ítéli meg: van olyan, aki szerint minden sértő, ami nem az eredeti előadásmód, de vannak olyanok is, akik egy rockoperában már szépnek találják a Himnusz feldolgozását.
Aztán ott van a harmadik csoport is, ami bármilyen szokatlan verziót elkönyvel annyival, hogy a művészet útjai kifürkészhetetlenek. E csoport szerint nem gyalázkodás a legextrémebb előadásmód sem, amíg konkrétan azt nem mondják, hogy "ez egy szar".
A nemzeti jelképek megsértéséhez továbbá szükség van arra is, hogy az elkövető szándékosan ártani akarjon a jelkép megítélésének. A jogalkotás ugyanis nem aszerint szabályoz, hogy "nem akart ez rosszat, csak hát tök béna", hanem aszerint, hogy az elkövető vélhetően tisztában van tettének megítélésével, annak súlyával, majd jogi következményeivel.
Amit a tápos társulat csinált, az egy mérhetetlenül igénytelen valami. Annyira színvonaltalan, annyira értelmetlen, hogy jó eséllyel a hallgatóságban ösztönszerűen keltett kínos kényelmetlenség fordult át a gyanúba, hogy itt himnuszgyalázás történt. Ám ez nem feltétlenül igaz, akkor sem, ha könnyebb szándékosságot feltételezni annál, mint egy ilyen alkotást elhelyezni a palettán.
Kontrasztként nézzünk meg egy másik feldolgozást: ez a szólógitáros előadás például az én ízlésem szerint egyáltalán nem gyalázkodó, sőt, igazán felemelő. Míg a Himnusz eredetije a szívet, ez a lelket melegíti. Persze lehet, hogy sokan ezzel sem értenek egyet:
Kérdés, hogy ha ezt adták volna elő a színházban, akkor is lettek-e volna olyanok, akiknél kiborul a bili. Kérdés, hogy mi a különbség a kettő között azon túl, hogy míg az egyik érezhetően profizmust sugall, a másik pont az ellenkezőjét. Kérdés, hogy melyik zenei stílus az, amivel elfogadható egy Himnusz feldolgozása. S ha már itt tartunk, kérdés, hogy a gyalázkodás kategóriájába belefér-e valami pusztán azért, mert gagyi.
Sok a kérdés, hiszen olyat nem szabályozhat törvény, hogy gitárral mehet valami, de szintipoppal, gépzenével már nem. Ezért sincs könnyű helyzetben a döntéshozó akkor, amikor valakinek akár a büntetőjogi felelősségét kellene megállapítania egy ilyen ügyben.
Mivel egy ilyen kérdés az egyéni megítélésnél túl úgysem fog soha többel bírni, döntsenek Önök!