A Message To Hendrix koncertjével köszöntötte az újévet a Muzikum Klub & Bisztró (jobban mondva az év első koncertjét a Forgó Együttes adta január 7-én), amely eseményen mi is képviseltettük magunkat, hogy kiderítsük, mit is takar a "Közép-Európa, sőt talán a kontinens legütősebb, legeredetibb >>hendrixiánus<< triója" jellemzés. Hiszen Jimi Hendrix-hez nyúlni kétségkívül nagy és nehéz feladat.
Anélkül, hogy éltes koromnak megfelelően a "mai fiatalok" zenei ízlésével kapcsolatos terjengős okfejtésbe bocsátkoznék, előre kell bocsátanom: előzetes elvárásaimmal tökéletes harmóniában álltak tapasztalataim a közönséget illetően. Azaz elhanyagolható számú "mai fiatal" választotta a Morrison's-univerzum kínálta Skrillex, Avicii, Justin Bieber, David Guetta (ő még mindig nagyon trendinek számít?) és sorstársaik legütősebb megaslágerei helyett a koncertet üdítő hétvégi kikapcsolódás céljából. Amit éltes korom miatt nem értek annyira. Sőt, egyáltalán nem.
Ahogy azt sem, hogy ha szóvá teszem a pultban álló kolleginának, milyen érdekes különbséget fedeztem fel az 500 ml-t jelző vonal és a soproni szintje között, a következő reakciók közül:
a.) Talán nem látod, de valójában pont a vonalig van, kedves egészségedre!
b.) De a vonalig van nem látod mér aggyak többet mint amit fizetsz
miért a másodikat választja. Pedig remek muzikumos ebédeim elfogyasztása alkalmával is számtalanszor találkozott már velem, és a borravalót sem sajnáltam. Na mindegy.
A Hendrix-tribute-olást megelőzően a Happy Bluesday tolmácsolta Elvis-, Beatles- vagy épp LGT-számokkal indult be a közönség lábjáratása, amely a Hendrix-slágerek megidézése közben is folytatódott, igaz, kisebb slunggal, tekintve, hogy utóbbi inkább a vájtfülűek és a virtuozitást kedvelők műfaja. A közönség soraiban mindenesetre a szórakozni vágyók legkülönfélébb típusaival és azok legkülönfélébb motivációival találkozhattunk.
Például a Whiplash című kiváló film keménykezű (Uramisten, keménykezű? Inkább mondjuk, hogy brutális vadállat) tanárára, Fletcherre emlékeztető, kíméletlen és szigorú zenekritikus, akinek nem is kék, inkább átlátszó szemétől, szögletes arcvonásaitól rögtön beleáll az emberbe a frász. Aztán a tag, aki nem hogy nem volt koncerten, nem hogy nem volt bulizni, de még a lakásán kívül sem a 2003 óta eltelt 1248 péntek-szombat estén. Éles kontrasztban utóbbival az ősrockerek archetípusa, akik meg 1983 óta minden péntek-szombaton felvették az esztétikailag az old school vécék lehúzóláncaival konkuráló lógóikat a szakadt farmer övbújtatójának és zsebének teljesen funkciótlan összekötése céljából, kiegészítve a halálfejes kendőkkel, amelyet hiányos hajzatukra kötöttek. Egyszóval bármi, csak ne kelljen észrevenni, milyen régen is volt az az 1983. Sebaj!
Aztán a midlife-crisis-ban szenvedő középkorú házaspár, amelynek tagjai megszeppent pislogásukból ítélve nem tudták pontosan, hol is vannak és hogy kerültek oda - főleg, amikor a mellettük tomboló negyvenes nőre néztek, aki a Hendrix-ütemekre olyan artikulálatlan lelkesedéssel taposta a padlót, hogy a Hungexpón valaha rendezett legnagyobb minimálteknó-buli résztvevőinek 95 és fél százaléka megirigyelte volna.
De a kedvencem, a legnagyobb arc az önfeledt boldogságban úszó, az adóbevallásokból, a menetrendekből, a lakossági ügyintézéses sorszámpapírok világából, az abc-ből, a 10-es számrendszerből egészen kiszakadt karmester volt. Aki mindig pontosan megmondta a magyar Hendrixnek, melyik ujjaival melyik húrt és milyen tempóban pengesse, mikor rázza a fejét, mikor dőljön előre-hátra-jobbra-balra, és mikor melyik effektpedálra lépjen. A performansz hibátlan volt. Nem csak a színpadon álló Hendrix, hanem a közönség fent említett tagjain kívüli sokaság is pontosan az ő karmozdulatainak megfelelően léggitározott egyfolytában.
És miközben ezen morfondíroztam és dübörgött alattam a lábdob (szó szerint, mert a hangfalon ültem), a semmiből odahajolt hozzám valaki a kérdéssel: "Te meg mit írsz?" Mikor felnéztem, a Radics Béla utáni "új magyar Hendrix", mintha mi sem történt volna, teljes átéléssel folytatta tovább a húrok szaggatását.
És mindenki teljes átéléssel folytatta tovább a bulizást. Akár értő fülekre talált a zene, akár nem, a Message To Hendrix tagjai apait-anyait beleadtak; mind a zenei tudásuk, mind a teljességre törekvő igényességük maximálisan megállta a helyét.
Én nem tudom, mit tudhat ez az Avicii...
[fb_pages_codes:music]