A történet mindenesetre jó választás: Whitey Bulger, vagy, ahogy közeli ismerősei hívják: Jimmy (Johnny Depp), a hírhedt bostoni maffiózó életét dolgozza fel. Többek között. A főszereplő mellett ugyanis még két kulcsfigura van a filmben: Whitey bátyja, Billy – aki Massachusetts-i szenátor -, és John Connolly FBI-ügynök; előbbi Benedict Cumberbatch, utóbbi Joel Edgerton alakításában. Ők hárman gyerekkori barátok – Whitey és Billy pedig ugyebár még testvérek is. Ráadásul az a barátság fűződött közöttük évtizedekkel a történet ideje előtt, ami az életre szóló fajta.
Tehát adott a maffiavezér, a szenátor és az FBI-ügynök köteléke, így garantáltak a csavarok – gondolná a gyanútlan mozizó. De nem. A filmben ezért leginkább az kifogásolható, hogy ebből nem hozott ki többet. Lehetett volna - ha mondjuk kissé elrugaszkodik a valós eseményektől. Így csak olyan, khm, fordulatokkal találkozunk, hogy a szenátor a testvéri kapcsolat fenntartásán kívül teljesen elhatárolódik fivére „munkásságától”, az FBI-ügynök és a maffiózó barátsága pedig azt eredményezi, hogy Whitey FBI-informátor szerepében nyugodt szívvel intézheti ügyes-bajos bűnözéseit.
Persze nem a saját gangjéről szolgáltat cserébe adatokat a Szövetségi Nyomozóirodának, hanem az olasz bandáról, amelynek jelenléte és tevékenysége mind Whitey csapatának, mint az FBI-nak igen kellemetlen. És a csavarok-fordulatok ennyiben ki is merültek. Így aztán amikor erre – rövid úton – rájön a gyanútlan mozinéző, optimista lévén kénytelen arra következtetni, valami másra akarja kihegyezni a film a cselekményt. És a kifogásaim után itt elismerően is kell szólnom a moziról.
Ott van ugyanis a jellemrajz és a kiváló színészi játék. Bár Johnny Depp kiakadt, amikor a visszatéréséről kérdezték (vagy cikkeztek), ez a játékát látva vagy álszerénység volt, vagy tényleg nem érdekli, milyen kaliberű filmben milyen kaliberű alakítást kell nyújtania, és neki egyre megy. Egyiket nehezebb elképzelni, mint a másikat; tény: ebben a moziban olyan teljesítményt nyújt, amitől az ember hátán feláll a szőr.
Nem játssza túl, csak pont annyira pszichopata, hogy néhány szereplővel tökéletesen együttérezve retteghetünk tőle, erre most vajon mit fog lépni; és nem (csak/feltétlenül) szemöldökráncolós-gonosz tekintettel éri el, hogy elhiggyük róla: hidegvérű elmebeteg gyilkos, hanem... mivel is? Tulajdonképpen egyedül a tekintetével. Ezt pedig csak az igazi színészóriások tudják megcsinálni - pláne úgy, hogy közben a felismerhetetlenségig el vannak maszkírozva.
Nem hideglelős érzéseket kelt, de a maga műfajában Joel Edgerton játéka sem marad el Johnny Deppé mögött: Connolly ügynök szerepében emberünk kiváló érzékkel viszi vászonra az egyre menőbb és keményebb FBI-ügynök figuráját, aki viszont a szíve mélyén mindvégig gyerekkori barátja hű csodálója marad. Valljuk be, ezt a két attitűdöt bizony elég nehéz összehozni ugyanazon szerepben. Benedict Cumberbatch-et nem látjuk sokat, tényleg csak mellékszereplő, de abban a néhány jelenetben, amelyben felbukkan, ő is kitesz magáért a rafkós politikus és a családját, testvérét szerető férfi szerepében.
A történetvezetés sok kívánnivalót nem hagy maga után eltekintve az olyan kliséktől, mint, hogy a film a történet végén, az egykori bandatag immár nyugodt körülmények közötti vallatásával kezdődik, amely, mint narráció vezeti be a nézőt a sztori kezdetébe. Vagy attól, hogy a stáblista előtt azért még szépen elmesélik a nézőnek, melyik szereplővel mi történt végül: értendő ezalatt, hány évet kapott, vagy milyen feltételek mentén egyezett ki a bűnügyi szervekkel. A történet kellően szellemes is (lett légyen szó szimpla poénokról vagy feketehumorról), arányos, pont eléggé feszes, ugyanakkor követhető – de, mint ahogy túl nagy csavarokat, eget rengető katarzist sem érdemes várni tőle. Johnny Depp nagy alakítása miatt viszont érdemes rá beülni.