Megremeghet Törökország politikai stabilitása?

Hosszú, buktatókkal teli, ám felívelő korszaka zárult le az újkori török történelemnek a június 7-i választásokon. A több mint egy évtizede kormányon lévő AK Parti ugyanis, bár a választásokon első helyen végzett, várakozásaival ellentétben nem tudta elérni az áhított kétharmados eredményt, sőt még a török nemzetgyűlés mandátumainak többségét sem sikerült megszereznie. Ez a felállás pedig merőben új helyzetet eredményezhet a két kontinens határán elterülő országban.

Markánsan különböző üzenetekkel készültek a török pártok a nagy megmérettetésre. A kormányzó AK Parti, tavalyi sikere után, amikor is Recep Tayyip Erdoğan korábbi miniszterelnököt választások útján az elnöki székbe juttatta, egy új politikai rendszer alapjainak lerakását kezdte meg. Ebben a köztársasági elnök már nem csak szimbolikus szerepet kapott volna, hanem francia mintára, közvetlen beleszólása lett volna az irányításba. A kormány tavaly ősz óta folyamatosan lépdelt ebbe az irányba, bevonva Erdoğant a munkájába. A végleges átállástól mindössze egyetlen akadály választotta el a konzervatív kormányt: egy új alkotmány elkészítése, melyhez azonban a török törvények szerint a parlament kétharmadának szavazata szükséges.

 

A választások tétje tehát egyértelmű volt a kormánypárt számára: kétharmadot kellett szerezni. Magabiztosságból pedig nem volt hiány, hiszen a 2002 óta eltelt időszak eredményei magukért beszéltek. Törökország szegényes, instabil ázsiai országból politikailag és gazdaságilag is tényezővé vált. Poros városai modern metropoliszokká váltak, az emberek életszínvonala pedig egyre több városban hagyta le nemcsak a Közel-Kelet, de Közép-Európa legtöbb régióját is.

 

Emellett az AK Parti vallásos gyökerű pártként számos olyan intézkedést törölt el, mely a hagyományokhoz ragaszkodó emberek közéleti szerepvállalását, vagy akár mindennapi életét akadályozták jelentősen (pl. a fejkendő viselését tiltó törvények). Ezek mellett párbeszédet kezdett a kurdokkal az évtizedek óta zajló konfliktus lezárására. Ezekre a témákra koncentrálva, a stabilitás és építkezés ígéretével vágott bele a kampányba az AK Parti.

 

Baloldali kritikusa, a Köztársasági Néppárt (CHP) ellenben éppen a vallásos visszarendeződést és a hatalomkoncentrációt támadta legerősebben, ragaszkodva az eddigi politikai rendszerhez, míg a radikális jobboldali Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) a kurdoknak tett engedményeket kritizálta szüntelenül. A negyedik esélyes párt, melynek bejutása azonban az utolsó napig kétséges volt, a kurd terrorszervezethez, a PKK-hoz is kötődő Népi Demokrácia Pártja (HDP), mely a kurd nacionalizmus mellett a szélsőséges baloldali és liberális szavazókra is támaszkodott.

A választás nagy kérdése az volt, átlépi-e vajon a 10 százalékos parlamenti küszöböt a HDP? Különösen az AK Parti támogatóit aggasztotta a kérdés, hiszen a békefolyamat megkezdésével a kormánypárt elsősorban a keleti, kurdok lakta vidékeken számíthatott újabb és újabb szavazókra. A HDP tehát számukra jelentette a legközvetlenebb fenyegetést.

 

Az AK Parti balsejtelme pedig beigazolódott a választásokon, hiszen a szélsőbaloldali szervezet jelentősen előretörve, fölényesen verte a kormánypártot a keleti végeken, több mint 13 százalékot és 80 mandátumot szerezve. Ezek a százalékok pedig éppen az AK Partinak hiányoztak a legjobban, hiszen míg a CHP és MHP csak a szokásos formájukat hozták (25, illetve 16 százalék, 132 és 80 mandátum), addig a korábban 50 százalék fölött is teljesítő kormányerő csak 40,86 százalékot kapott, ami 258 széket jelent. Ez pedig az egypárti kormányhoz kevés.

A választások eredménye alapvetően új helyzet elé állította az AK Partit. Az elnöki rendszer bevezetésére vonatkozó tervek ugyanis úgy tűnik, végleg kútba estek, a további kormányzáshoz pedig alighanem koalíciós partner után kell nézniük. Elemzők szerint ugyanis a kisebbségi kormányzás aligha lesz megoldható, hiszen az ellenérdekelt pártok már a kormány megalakulásánál megvonhatják támogatásukat. A másik út az előrehozott választások lennének, ezt azonban aligha merné rögtön meglépni az AK Parti. De vajon kivel jöhet létre a koalíció?

 

Az „ősellenség” CHP-vel közösen az AK Parti igen stabil többséget szerezhetne, ugyanakkor a két párt világnézete teljes mértékben különbözik és mindkettő komoly bizalomvesztést szenvedne el támogatói körében egy koalíció esetén. A konzervatív szavazóknak ugyanis a CHP a vallásellenességet és a jogaik korlátozását jelenti, míg a CHP szavazói irtóznak az AK Parti vallásos diskurzusától.

 

Talán a legelképzelhetőbb verzió az AK Parti–MHP-koalíció volna, hiszen a két párt társadalmi kérdésekben nem áll túl messzi egymástól, ráadásul a támogatóik között is több átjárás van, mint a CHP-vel. Ugyanakkor a MHP előre kizárta a koalíció lehetőségét, a kurd békefolyamat pedig, mely az AK Parti egyik legmeghatározóbb politikája, teljes egészében elfogadhatatlan a török nemzetállam eszméjét ápoló MHP támogatói között. Ha koalícióra lépnének, mindkét erőnek komoly kompromisszumokat kellene kötnie.

 

Többen felvetették az AK Parti–HDP-kormány lehetőségét is. Ezzel azonban az AK Parti végleg lemondana a kurd szavazatokról, amelyek elvesztése akár végzetes is lehetne a párt számára. Ráadásul a HDP-t a kormánypárti szavazók terrorista erőnek tartják, mely ezek mellett olyan, a török társadalomban elfogadhatatlan témákat is felvállal, mint például a homoszexuálisok jogai vagy a drogliberalizáció.

 

Noha elviekben lehetőség van arra, hogy a CHP alakítson koalíciós kormányt, erre az esély elenyésző. A többséghez ugyanis nem elég csak a MHP-t, vagy a HDP-t meggyőznie, mindkét pártra szüksége volna. A tavalyi elnökválasztáson a CHP és MHP ugyan közös jelöltet indított Erdoğan ellen, ám az eredmény felemás volt: a jelölt egyik félnek sem felelt meg maradéktalanul, a pártok megítélésén pedig csorba esett. A MHP és a HDP között azonban teljesen elképzelhetetlen az együttműködés, hiszen a két erő teljesen ellentéte egymásnak. Nem lenne egyszerű a kurdok jogait évtizedeken keresztül korlátozó CHP-vel való összeborulást megmagyarázni a kurd kisebbségnek sem.

A választások hivatalos eredményét június 17-ig hirdetik ki. Ettől kezdve 45 nap áll rendelkezésre a kormányalakításhoz. Az AK Parti már meg is kezdte a tárgyalásokat, három alapelv mentén: az egyik a Fethullah Gülen vallástudós által támogatott felforgató tevékenység elleni nyomozás folytatása, a második a kurd békefolyamat folytatása, a harmadik pedig az, hogy Erdoğan elnök legitimitását nem kérdőjelezik meg. Ezekben a kérdésekben azonban aligha lesz könnyű egyetértő partnerre találnia a kormánypártnak.

 

Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy ha nem jönne létre stabil kormány, az igen komoly hatalmi vákuumhoz vezetne. Törökország ugyanis fontos regionális szereplő, mely komoly diplomáciai aktivitást fejt ki a Balkántól a Közel-Keleten át Kelet-Afrikáig. Ha ezt a szerepet belpolitikai válság rengeti meg, az nemcsak a török gazdasági felemelkedést temetheti maga alá, de még komolyabb válságok előidézője lehet akár Délkelet-Európában, akár Szíriában.

 

Remélhetően azonban egy ilyen, szélsőséges forgatókönyv nem fog bekövetkezni.