Naponta leírjuk száraz tényeket, unalmas számokat hozunk, statisztikákat mutogatunk, mégis akkor döbbenünk rá igazán, hogy mekkora a baj az országban, amikor valóban szükséget szenvedünk, amikor valóban segítségre van szükségünk.
Addig legyintünk, mondván nem a mi gondunk, mert ural minket a tradicionális magyar közöny, nemtörődömség, felszínesség.
Hazafelé tartva, az út szélén földön fekvő idős ember. Magatehetetlen, szavát nem érteni, vérzik, remeg, szédül. Egy fiatal házaspárral együtt felemeljük, próbáljuk elhelyezni, legalább ne az úton feküdjön. Természetesen elfordult tekintetek az autókból, tükörré válnak ilyenkor az arcok.
Ott sem voltak, Talán gyorsan el is felejtették.
Telefon, mentőszolgálat, sietnek, indul a kocsi. Öt percre onnan a mentőállomás, nem aggódom, mindjárt itt lesznek.
Hát nem lettek. Az idős ember újra rohamot kap, remeg minden porcikája. Újra telefon, rászólnak a kocsira, siessen, jönnek ahogy tudnak,
de nem is kell mondania: nincs autó és nincs ember.
Egy óra várakozás után befut a mentő, kiszáll a körülbelül 23 éves mentőtiszt, rezignáltan mondja, előbb nem ment volna, helyszínen voltak. Elhiszem, látom. A lábukon alig állnak.
Végzik a dolgukat, ellátják a bácsit, viszik a traumatológiára.
"Ellátják, de újra meg fog szökni, nem lehet bent tartani őket"
- mondja a mentőtiszt.
A bácsika ugyanis hajléktalan volt. Nem tudott róla a diszpécser, nem mondtam a telefonban. Ez azért fontos, mert lehetett volna egy idős orvos, tanár, munkás, bárki. Ahogy ez megeshet és meg is esik bárkivel ma Magyarországon.
Tegyük fel a kérdés, ha Budán egy hétköznap délutánon egy óra kell a mentő érkezéséig, akkor vajon egy kistelepülésen, vagy egy eldugott faluban vajon mennyi?
Pontosan jól tudjuk a választ.
Tanulság?
Egyszerű. Most kezdjük érezni az igazi bajt: a várólistákat, a kiégett, fásult, munkából ki sem látszó nővéreket, mentődolgozókat és azok hiányát. Hogy már nem esetlegesen, hanem rendszerszinten visszük a magánklinikára a rokonainkat, a gyereket, mert nincs időnk a több hónapos idegtépő várakozásra.
Már érezzük, de tíz év múlva már pontosan tudni fogjuk, hogy mit jelent a pedagógushiány és a saját bőrünkön fogjuk érezni a következményeit, ahogyan már most érezzük, miért kell sorban állni a boltban, a postán, miért marad ki a busz, a villamos, miért nem lehet szerezni egy jó szakit, aki kicseréli az eltörött mosogatót, miért tart egy évig a házépítés, és miért nem készül el a lángos a Balaton parton.
Vagy miért kell az idős bácsinak egy órát várnia a segítségre a földön fekve.
Talán ezzel kéne foglalkoznia a tisztelt magyar politikának és közéletnek, saját maga helyett...