Pár hónapra mintha egy időutazást tett volna Törökország a nyár eleji és a novemberi választások között. Az Igazság és Fejlődés Pártjának (AK Parti) kormányzása mellett hihetetlen fejlődésen és stabilizálódáson keresztül ment ország részben mintha korábbi, terrormerényletekkel és nemzetiségi ellentétekkel terhelt állapotába tért volna vissza, tetézve mindezt a szomszédban folyó háborúkkal és az onnan érkező menekültekkel.
Noha a 2010-es évek elejére úgy tűnt, a Recep Tayyip Erdoğan elnök (korábbi miniszterelnök) és Ahmet Davutoğlu miniszterelnök (korábbi külügyminiszter) nevével fémjelzett politika végleg emelkedő pályára állította az országot, az évtized közepére sötét fellegek kezdtek gyülekezni Törökország fölött, mind a belpolitikában, mind pedig a külügyek terén. A korábban egyértelmű euroatlanti függésben lévő ország öntudatra ébredése nem meglepő módon haragot váltott ki a háttérhatalom erőiből, melyek egyre nyíltabban próbálták megregulázni a renitens ankarai kormányt. Nem lehet azonban letagadni azt sem, hogy az AK Parti is kissé elbízta magát időközben, olyan csapdákba navigálva ezzel magát, melyekből nem lesz könnyű kitörni.
Előre a múltba
Sokan gondolhatták, hogy a június hetedikei választások egy korszakot zártak le Törökországban. Az AK Parti ugyanis bár a választásokat megnyerte, 41 százalékos eredménye nem bizonyult elegendőnek a kormánytöbbséghez, így koalíciós partner után kellett néznie. A próbálkozás azonban már az első perctől fogva kétes kimenetelűnek tűnt és ezt a véleményüket a párt politikusai sem igen rejtették véka alá. Ezalatt ellenfeleik és nyugati barátaik abban reménykedtek, vége szakad a konzervatív, iszlám gyökerű párt uralmának és Törökország visszatérhet korábbi önmagához. Jóllehet a „világias Törökország” képét idealizálókat leginkább az olyan már-már abszurd módon hagyományellenes rendszer vonzotta, melyben szakállat viselő férfiak, vagy fejkendőt hordó nők nem tölthettek be közhivatalt, a „régi Törökországnak” volt pár másik tulajdonsága is, melyről persze a liberális sajtó által hivatkozott „fiatal városi értelmiségiek” már csak szüleik elbeszéléseiből értesülhettek. Ezek pedig a politikai instabilitás, a nemzeti-vallási ellentétek és a sorozatos merényletek, valamint a keleti vidékeken állandósult kvázi polgárháborús helyzet voltak.
Ez az a világ, amely a központi hatalom meggyengülésével szinte azonnal visszatért Törökországba. Míg ugyanis Ankarában jobb híján egy három párti ügyvezető kormány alakult, meglehetősen esetleges névsorral, addig a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) nevű terrorszervezet újrakezdte akcióit Délkelet-Anatóliában, majd következtek az egész világsajtót bejáró, az Iszlám Államnak tulajdonított robbantásos merényletek. Közben pedig folyt a kampány, melynek tétjévé egyre látványosabban az ország stabilitásának kérdése vált. Ez pedig november elsején el is döntötte a kérdést, lesz-e újabb AK Partis kormánya Törökországnak.
Egy ország döntése
Bár a hazánkban is jól ismert, mindig az euroatlanti érdekeknek megfelelő erők győzelmét sulykoló nyugati „önbeteljesítő jóslatok” Törökország esetében sem maradtak el, ezúttal Törökország lakói a szó szoros értelmében a saját kezükbe vették sorsuk alakulását.
A november elsejei választásokon a szavazásra jogosultak 85,15 százaléka adta le voksát, 49 százalékuk pedig az AK Partira voksolt. Erre az eredményre pedig még maga a kormánypárt sem igazán számított, hiszen ilyen arányú támogatást korábban sem kaptak soha, nemhogy egy „félresikerült” választás után.
Az irányítás tehát ismét Ahmet Davutoğlu miniszterelnök kormányának kezébe került. De vajon mire számíthatunk az új török vezetéstől? Tanultak-e a nyári fiaskóból, esetleg hatott-e rájuk az elmúlt pár hónap? Egyáltalán, mi a választás valós eredménye? Az AK Parti aratott történelmi győzelmet, vagy a többi párt szenvedett történelmi vereséget? A válasz szempontjából igen beszédes látni a többi párt szereplését.
A radikálisok bukása
Bár a török politikai élet nagy törésvonalai számunkra szokatlan helyeken húzódnak, az ország pártjai közötti éles a megosztottság, hasonló a hazánkban tapasztalhatókhoz. A mostani választásokig a jobb- és a baloldal is kétosztatú volt. Jobboldalon állt a kormányzó konzervatív, inkább a vallást, mint a nemzetiségi kérdést előtérbe helyező Igazságosság és Fejlődés Pártja. Tőle egyel jobbra volt a török–muszlim szintézist hirdető, ám inkább a törökséggel, türkséggel azonosuló Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP), mely bár élesen támadta az AK Partit, több területen is a kormánypárt egyik szellemi előfutárának tekinthető. Baloldalon állt az államalapító Atatürk pártja, a Köztársasági Néppárt (CHP), mely az évtizedek során egy radikális nacionalista–liberális pártból egyre inkább a baloldaliságot a nacionalizmussal keverni próbáló, ám értékválsággal küzdő, kiüresedett szervezetté vált. A szélsőbalt pedig a PKK terrorszervezet politikai szárnyának tartott Népek Demokráciájának Pártja (HDP) uralta, mely a kurdok nemzetiségi jogai mellett a klasszikus nyugati marxista–anarchista „értékeket” vallja.
Ez a négyes osztat merevedett meg teljesen az évezred kezdetétől egészen 2015-ig olyannyira, hogy a választásokon az AK Parti mindig 40 és 50 százalék közti eredményt ért el, a CHP stabilan 25 százalékot kapott, azt is csak és kizárólag az ország égei-tengeri régiójának szavazatai alapján, míg a MHP bizton számíthatott 15 százalékra, a különböző nevek alatt futó marxista kurdok pedig a 10 százalékos parlamenti küszöb határán billegtek. Az év első bonyodalmát éppen a HDP erős, 13 százalékos szereplése okozta, így ugyanis a rendszer már nem kompenzálta annyira mandátumokkal a győztes AK Partit, hogy többséget szerezhessen. Ezzel pedig elkezdődött a novemberig tartó küzdelem, melynek legnagyobb vesztese talán a nemzeti radikális MHP lett.
Míg ugyanis a többi párt számára egyértelmű volt, hogy szavazataikat aligha tudják érdemben növelni és egyetlen céljuk az AK Parti gyengítése lehetett, a kormánypártnak valahonnan össze kellett gyűjtenie annyi szavazót, hogy a többsége a bejutó HDP mellett is meglegyen. A legideálisabb terep erre a MHP nemzeti tábora volt. A számítás pedig bejött.
A nemzeti radikális párt ugyanis már régóta gyengélkedett. Miközben szavazóinak vallásosabb, vagy egyszerűen csak egy erős Törökországra vágyó rétege folyamatosan szivárgott át az AK Partihoz, a párt idősödő elnöke, Devlet Bahçeli egyre inkább „belesavanyodott” abba, hogy politikáját egyedül a többi erő tagadására építse. Amikor pedig az ország stabilitása volt veszélyben, a nemzetüket féltő törökök inkább szavaztak az egységet meghirdető AK Partira, mint a minden koalíciós felkérést makacsul elutasító Bahçelire. Novemberre a párt eredménye 12 százalékra csökkent és parlamenti helyeik felét is elveszítették. Ma úgy tűnik, ha az elnök helyére nem kerül egy fiatal vezető, a MHP-nek végleg befellegzett.
Nemzeti erősítés a kormánynak?
Az AK Partinak tehát sikerült visszaállítania azt a számára kedvező helyzetet és az egyik párt meggyengítésével egy időben megerősítenie magát. Kérdés azonban, hogy miként fog maga a kormányerő reflektálni arra, hogy legitimitását most már a nemzeti radikális szavazatai is adják, sőt a MHP egyes prominens alakjai is az AK Parti színeiben politizálnak tovább.
Bár mindkét párt jobboldali és bizonyos kérdésekben egy tőről fakadnak, köztük számos különbség is van. Míg a MHP az atatürkista nemzetállami nacionalizmust ötvözi az iszlámmal, az AK Parti számára a vallás az elsődleges, nemzeteszménye pedig inkább a multietnikus Oszmán Birodaloméhoz áll közelebb, így a törökség helyett inkább a törökországiság meghatározást pártolják, a nemzet részének tekintve a kurdokat, de (szignifikánsan muszlim párt létükre) a keresztény örményeket, vagy görögöket is. Míg a MHP a leghatározottabban elutasította a kurd nemzetiségi jogokat, az AK Parti fő programpontja a kurd megbékélési folyamat és a kulturális jogok kiszélesítése volt. Míg a MHP elutasította az arab országokkal való közösséget, az AK Parti az iszlám közösség eszméjére építve kezdte meg Törökország nemzetközi tekintélyének felépítését. Logikus azonban, hogy újdonsült választóinak, sőt politikusainak igényeit az AK Parti sem hagyhatja figyelmen kívül. De mi jöhet ezután?
Tovább a megkezdett úton
A júniusi választások óta azonban mintha már el is kezdődött volna egy változási hullám az AK Parti kurdpolitikájában. Míg korábban a megbékélési folyamat (törökül çözüm süreci, azaz megoldási folyamat) jegyében a kormány még abban volt érdekelt, hogy a PKK tegye le a fegyvert és békés úton érjen véget a marxista terrorszervezet működése, nyár óta a török kormány új politikát hirdetett meg. Eszerint a kurdok nemzetiségi és nyelvi jogainak szélesítése továbbra is prioritás, ám a PKK-t fegyveres úton meg kell semmisíteni. A korábbi politika végét jelzi az is, hogy Erdoğan elnök leszögezte: a tárgyalás helyett a megoldás ideje jött el, melynek a „nemzeti egység és testvériség folyamata” nevet adta, szimbolikusan is lezárva a korábbi korszakot. Ez a megoldás pedig szintézise lehet a kemény fellépést sürgető nacionalista és az engedékenyebb vonalnak.
Persze az AK Partinak enélkül is megvannak azok a programpontjai, melyeket mindenképpen meg akar valósítani. Ilyen például az elnöki rendszer bevezetése, melynek előkészítése a június hetedikei választásokkal hónapokra megakadt. Bár Recep Tayyip Erdoğan már tavaly közvetlen választások útján köztársasági elnök lett, valós jogköröket eddig nem kapott, noha a cél az lett volna, hogy egy erős központi hatalmat adjanak az államfő kezébe. Ehhez azonban egy új alkotmány szükséges, melyhez a parlament kétharmados támogatása kell. Noha egyértelmű, hogy a válságövezetekkel határolt, belső feszültségektől sem mentes, ráadásul a politikai erőszak területén is sajnálatosan „nagy hagyományokkal” bíró Törökország profitálhatna abból, ha minél erősebb vezetése lenne, abban minden ellenzéki erő egyetért, hogy az elnöki rendszert ne vezessék be.
Az utóbbi napokban azonban mind Erdoğan elnök, mind pedig Ahmet Davutoğlu miniszterelnök olyan nyilatkozatokat tett, melyek az elnöki rendszer kérdésének felmelegítéséről tanúskodnak.
Ez nagy bátorság a részükről, hiszen abban biztosak lehetnek, hogy ezzel ismét heves ellenállásba fognak ütközni a társadalom azon 51 százalékának részéről, aki az ellenzéki pártokra voksolt.
Mégis, úgy tűnik, hogy az AK Parti előtt nincs más út, minthogy folytassa eddig megkezdett talán legnagyobb projektjét, az ország alkotmányos rendszerének átalakítását. Hogy ezt megérthessük, célszerű kicsit előre tekinteni, arra, hogy milyen perspektívák állnak az AK Parti és az ország előtt a közeli jövőben.
A jövő török politikája
A bátor lépések mellett szól, hogy a kormánypárt eddigi legnagyobb sikerét aratta, ráadásul Erdoğanék gárdája nem éppen arról híres, hogy csapongóan keresne új utakat a megkezdett irányok helyett. A mostani győzelem tehát megmutatta, hogy egyedül az AK Parti mellett nincs másik hasonlóan erős párt, a társadalom tehát alapvetően elégedett az ő vezetésükkel. Taktikailag is célravezető lehet számukra, ha a mostani helyzetben erőt mutatnak fel és véghezviszik elképzeléseiket, ráadásul mindezzel saját magukat erősíthetik, ami a nyári bukással felérő győzelem után alighanem ott munkál a párt stratégáiban.
Felmerül ugyanakkor az a súlyos kérdés is, hogy mi van, ha a mostani, kissé kierőltetett győzelem, akármilyen nagyarányú is, mindössze egy „utolsó lobbanás”? Az AK Parti 13 éve kormányoz egyedül, ennyi idő alatt pedig Európában a választók rá szoktak unni egy-egy erőre. Mi történik, ha a mostani voksok igazából már valójában nem is annyira az AK Partinak, csak a többi párt gyengesége ellen szóltak? A kérdés azért is jogos lehet, mert a belpolitikai tényezők mellett számos, ebben a cikkben terjedelmi okokból meg nem említett külpolitikai csapda (például a szír kérdés) nehezíti a kormányerő helyzetét.
A kérdésben ugyanakkor a válasz is benne van: a török politikai életben jelenleg nincs olyan erő, mely az AK Parti szerepét átvehetné. A CHP egyszerűen beszorult fellegváraiba, 25 százaléknyi szavazatnál így nem kap kevesebbet – de többet sem. A MHP a jelenlegi pártvezetés mellett, hasonlóan a nagy baloldali erőhöz, a múlt pártja. A HDP pedig a nyugatiak lelkes támogatása mellett sem képes többet nyújtani annál, amit egy felforgató terrorszervezet politikai szárnya tud.
A nyugati liberálisok tehát alighanem még évekig sirathatják az egykori török demokráciát, melyben a katonai puccsok, a demokratikusan választott vezetők esetleges kivégzése és a paranoid vallásüldözés békésen megfért egymás mellett, hiszen a legvalószínűbb forgatókönyv továbbra is egy az AK Parti és ismert politikusainak vezetésével, ha nem is a 2000-es évek elejének ütemében, de biztosan növekvő befolyással rendelkező, gyökereire és hagyományaira büszke Törökország. Számunkra, magyar nemzetiek számára pedig alighanem ez a legkedvezőbb opció.
Szalay Szabolcs