Az eheti szám ugyanis világosságot gyújtott elmémben. A 14-15-ik oldalon ugyanis Mester Ákos kezdeményezéséről értesülhetünk, amelyet két, ismert balos értelmiségi, Vári György és Csepeli György véleményez. A főszerkesztő forradalmi, még soha fel nem merült, soha senki által fel nem vetett ötlete:
antifasiszta összefogás a szélsőjobboldal ellen.
Pontosabban "egy esetleges Fidesz-Jobbik összekapaszkodással szemben". Mert e logika szerint a Fidesz és a Jobbik lényegében ugyanaz, és előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy majdnem nácik és a nagyon nácik összefogjanak. Ezt csak egy szükségszerűen kialakuló
érzelmi nagykoalíció állíthatja meg.
A Demokratikus Charta, Magyar Demokratikus Charta, Együtt, Összefogás, Kormányváltás Érzelmi Nagykoalíció lényege az lenne, hogy minden normális ember, aki 2006-ig az SZDSZ-re szavazott nem retrográd, reakciós, tahó, rasszista, antiszemita paraszt, az jól összeáll. És, ők együtt meg tudják akadályozni a retrográd, reakciós, tahó, rasszista, antiszemita parasztok hatalomra kerülését. Hiszen ezek az emberek többségben vannak Magyarországon. Minden rokon, barát, haver és a lelkes olvasói levelek írói is ilyenek - akkor ki a franc lehet másmilyen?
Amikor itt tartottam Mester Ákos mélylélektani elemzésében, hirtelen hatalmas heuréka-élmény tört rám: igen, ezért kell a mai napig 20 ezer embernek a 168 Óra. Mert erőnek erejével el akarják hinni 2015-ben is, hogy még mindig 2002-t írunk. Amikor a radikális jobboldal éppen elég erős volt ahhoz, hogy mozgósító erőként összerántsa a balliberális tábort, de elég gyenge ahhoz, hogy marginális jelenségként, elborult agyú náci csürheként lehessen megbélyegezni. Amikor az 5,55%-os MIÉP-ről minden beparáztatott újlipótvárosi néni, és angyalföldi melós hallott, de húsvér MIÉP-szavazóval még alig találkoztak. Mindenki tudta, hogy létezik nemzeti radikalizmus, de szinte senki nem volt tisztában vele, hogy mi is az. Így aztán az égvilágon bármit mondhattak róla. Azok voltak Mesterék aranyévei.
A 168 Óra minden lapjából ezeknek az éveknek az áporodott szaga árad. De az SZDSZ egykori értelmiségi keménymagja számára ez a pincebűz virágillat. A liberális liliomliget andalító levegőjében belekábulnak a szép múltba, amikor még tíz belpesti utcából mondták meg tízmilliónak, merre van Európa. És, ahogy ebbe belegondolok, már nem is haragszom rájuk. Hadd lőjék magukat ezzel az anyaggal. Az ország nagy része már lejött a cuccról, szar lehet a huszonöt éve tartó Ozora utolsó, végsőkig kitartó vendégeinek. A drogosokra nem tudtam igazán mérges lenni sosem. Mindnek megvan a maga története. Az övékét rendszerváltásnak hívják.
Szóval nem haragszom én rájuk, de azért jó így látni őket. Illúziókba kapaszkodónak, ötlettelennek, fogalmatlannak - veszélytelennek...