Pályafutásának talán legnagyobb kihívása elé néz ki Erdogan török államfő és Davatoglu miniszterelnök. A vasárnapi választásokat ugyan pártjuk, az AKP nyerte, de többséget nem szereztek a parlamentben, így egyedül nem képesek kormányt alakítani. Csakhogy az ellenzék minden pártjával rossz a viszonyuk, ugyanakkor az ellenzéki erők között is szinte lehetetlen a megegyezés.
.
"Mindenkinek be kell látnia, hogy az AKP a választások nyertese" - mondta a kormányfő a párt ankarai székházának erkélyéről. "Senki ne próbáljon győzelmet kovácsolni egy elveszített választásból" - tette hozzá. A kormányfő szavait a számok vitathatatlanul alátámasztják, de az igazság az, hogy kijelentése saját pártjára is igaz. Az AKP úgy győzött, hogy valójában vesztett. És ezt érezték a szimpatizánsok is. A Reuters brit hírügynökség arról számolt be, hogy a pártszékházban meglehetősen fagyos volt a hangulat. Az iszlamista gyökerű konzervatív párt néhány száz híve Erdogant éljenezte, ez azonban a hírszolgálat tudósítója szerint egy lapon sem említhető a korábbi választások után megjelent tömeggel.
Az államfő az alkotmánynak megfelelően az AKP vezetőjét fogja elsőként felkérni a kormányalakításra. Ahmet Davutoglu jelenlegi miniszterelnök megpróbálkozhat a kisebbségi kormányzással, de Erdogan az első nyilatkozatában ezt kizárta, mondván,
"az eredmények azt mutatják, hogy egyik pártnak sincs lehetősége az egyedüli kormányzásra".
Mindenki mindenki ellen
Legalább ekkora gondban van az ellenzék is, amely tegnap éjjel egyelőre még Erdoganék többségének elvesztét ünnepelte. Hétfőtől azonban a másnappal együtt rájuk szakadt az a kérdés is: milyen kormány válthatná le a jelenlegit? Második helyen a balközép Köztársasági Néppárt (CHP) végzett a voksok 25 százalékával, míg harmadikként a radikális jobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) futott be a szavazatok 16 százalékának megszerzésével. A kurdbarát, radikálbalos Népi Demokratikus Párt (HDP) közel 13 százalékot szerzett, és ezzel először jutott be a parlamentbe. Együtt 292 helyet tölthetnek be, ami többséget jelent az 550 fős parlamentben.
Csakhogy az autonómiát követelő kurdok és az ország egységéhez foggal-körömmel ragaszkodó, a kurdellenes, soviniszta szólamoktól sem ódzkodó nacionalisták együttműködése lényegében lehetetlen.
Az MHP egyik legfontosabb kritikája Erdoganékkal szemben éppen az volt, hogy "áruló módon" tárgyalóasztalhoz ültek a kurdokkal, és szélesítették nyelvi és kisebbségi jogaikat. Az az érdekes, hogy ebben álláspontjuk nem sokban különbözik a "baloldalinak" mondott CHP-től. A török politikában ugyanis a fő törésvonal a valláshoz való viszony. E tekintetben a kemalisták valóban keményen balosok, de nacionalizmusuk alig valamivel visszafogottabb, mint a radikáljobbosoké.
Kurdok vagy Szürke Farkasok?
A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy az AKP lép koalícióra valamelyik ellenzéki erővel. Erdoganék viszonya azonban mindhárom másik párttal nagyon rossz. A CHP az "ősellenség", az egyház és állam szigorú, olykor a vallásüldözésig menő szétválasztását hirdető Kemal Atatürk politikai örökségének hordozója. Velük összefogni magyar viszonyokra vetítve nagyjából egy Fidesz-MSZP koalíciót jelentene - és nagyjából annyi is a valószínűsége.
Nem lenne könnyebb megegyezni a radikális jobboldallal sem. Az MHP egyrészt szintén jóval világiasabb, vallásilag semleges világnézetet képvisel, másrészt teljes egészében elutasítják Erdogan életművének egyik legfontosabb részét, a kurdokkal való, legalább részleges megbékélést. Szerintük a Törökország kelei részén, Szíriában, Irakban és Iránban élő népcsoport valójában nem is létezik, ők pusztán "hegyi törökök", így semmilyen önrendelkezés, nyelvi, vagy kisebbségi jogok nem járnak nekik. Ifjúsági szervezetük, a Szürke Farkasok még ennél is radikálisabb, nem riadanak vissza az erőszakos cselekményektől sem. Jellemző, hogy a legutóbbi elnökválasztáson inkább állítottak közös jelöltet a CHP-val, mint hogy az "áruló" Erdogan mögé álljanak. A párt elnöke röviddel éjfél után azt hangoztatta, hogy az eredmények "a vég kezdetét" jelentik az AKP számára. A politikus leszögezte, hogy Erdogannak vagy az alkotmányos kereteken belül kell maradnia, vagy fontolóra kell vennie a lemondását.
Kemény menetnek tűnik a HDP-vel való megegyezés is. Selahattin Demirtas, a csoport első embere egyelőre kizárta annak a lehetőségét, hogy pártja koalícióra lépjen az AKP-vel. Nem véletlenül. A párt nemcsak a kurdok, de például a homoszexuálisok érdekvédelmét is felvállalta, jelöltjeik 5%-a vállaltan saját neméhez vonzódó politikus. Ez aligha egyeztethető össze az AKP konzervatív vallásos értékrendjével. A kampány folyamán keményen támadták is a pártot, a deviancia támogatásával vádolva őket. Nem könnyíti meg az összeborulást az sem, hogy a DHP szorosan kötődik a szélsőbalos-nacionalista, terrorszervezetként nyilvántartott Kurd Munkáspárthoz is. A török-kurd békefolyamat idején ugyanakkor tárgyalóasztalhoz ültek Erdogannal, és sikerült is tető alá hozniuk egy mindkét fél számára vállalható megegyezést. Sokak szerint a jelenlegi politikai válság legreálisabb megoldása tehát mégis csak az lehet, ha Davatoglu miniszterelnök és Demirtas félre teszik a kampányban adott és kapott sebeket, és közösen alakítanak kormányt.
Egy biztos: a török politkai elit évtizedek óta a legkomolyabb vizsga előtt áll, amelynek tétje nem kevesebb, hogy sikerül-e megőrizni az ország stabilitását és békéjét.