Bár a terrorcselekmény kapcsán éles viták kereszttüzébe került a bevándorlás ügye a kontinensen, Franciaország valójában már évtizedek óta küzd a következményeivel, mostanra pedig inkább társadalmi válságról lehet beszélni. Merthogy Franciaországban, még ha most a bevándorlás szigorítása mellett is döntenének, akkor sem oldanák fel az évtizedek óta felgyülemlett társadalmi és kulturális feszültségeket. A Charlie Hebdo támadói ugyanis nem bevándorlók voltak, hanem bevándorló családok sarjai, akik már francia állampolgárként születtek. És itt elérkeztünk Franciaország legnagyobb társadalmi problémájához.
Évtizedes probléma a bevándorlás és az elgettósodás
Már az 1830-as évektől kezdve a bevándorlók országának számít Franciaország. Akkoriban azonban főként európai országokból érkeztek munkások. Az 1950-es és 1960-as évektől indult meg a kontinensen kívüli, egykori francia gyarmatokról való beáramlás. A munkások a nagyvárosok – mint pl. Párizs, Lyon és Marseille – elővárosaiban, illetve azoknak negyedeiben telepedtek meg, hogy aztán főként az építőiparban dolgozzanak – lényegében - rabszolgabérért. Később már ennyi sem jutott a kezdetben tárt karokkal fogadott bevándorlókra, akik tömegével maradtak munka nélkül és csapdahelyzetbe kerültek az elővárosok nyomorúságos körülményei között.
“Szabadság, egyenlőség, rajzoljatok, írjatok! Charlie vagyok”- tették ki egy óriási molinóra a vasárnapi szolidaritás-menet résztvevői Párizsban. Láthatóan a franciák és a velük szolidaritást vállaló európai nemzetek sem értik (vagy nem akarják érteni), hogy részben pont a szabadság és az egyenlőség hiányának a következménye a Charlie Hebdo elleni merénylet. A francia társadalom bármennyire is szabadságszeretőnek vallja magát, évtizedek óta egy zárt kasztrendszer szerint épül fel, amelyben az észak-afrikai és közel-keleti többgenerációs bevándorlók, akik már jogilag francia állampolgárok, kitaszítottaknak számítanak az elővárosi gettókban.
A fundamentalizmus táptalaja a nyomor
Az 1995-ös La haine (A gyűlölet) című francia film, amely egy nagyon erős társadalomkritika, tragikusan adja vissza az elővárosi gettók kilátástalan életviszonyait, ahol az emberek a nyomor és a bűnözés közül választhatnak, nincs lehetőségük a normális életre, akkor sem, ha ebből szeretnének kitörni. Pontosan az ebből fakadó frusztrációt használhatja ki a terrorizmus, amely gyilkos célt kovácsolhat a nyomorban élők dühéből. Az európai országok közül Franciaországban él a legtöbb muzulmán. Egy 2010-es adat szerint 4,7 millióan, ez a teljes francia népesség 7,5 százalékát jelenti. Egy másik, 2014-es felmérés eredménye pedig azt mutatja, hogy a franciák közel hatoda szimpatizál az Iszlám Állam nevű terrorszervezettel. A fiatalok körében ez az arány még magasabb. És hogy mi ennek az oka? A külvárosi gettókba született fiatalok identitásválságban szenvednek. Franciák, de a társadalmi elutasítás miatt mégsem lehetnek azok. A vallás egyfajta önmeghatározási ponttá válhat, illetve kapocs a gyökerekhez, de a nyomorúság és a kitaszítottság miatt érzett düh egyben táptalajt is jelenthet a fundamentalizmusnak. Ezen ambivalens érzelmekre erősíthetett rá a Charlie Hebdo azzal, hogy „szatirikus” rajzokkal gúnyolta ki az iszlámot. A véres merényletnek sem sikerült ráébreszteni arra a francia lapot, valamint a közvélemény nagy részét, hogy nem a félreértelmezett sajtószabadságért, illetve az iszlám további hergeléséért (a Charlie Hebdo ugyanis nem tett le arról, hogy továbbra is gúnyrajzokat készítsen Mohamed prófétáról) kellene kiállni, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása mellett. Franciaországnak - függetlenül attól, hogy szigorítja-e a bevándorlást a jövőben - nem sok választása maradt: vagy sikerül az elővárosok millióinak életviszonyán javítani, vagy ami valószínűbb, szétfeszítik a társadalmi egyenlőtlenségek, és az emiatt felerősödő kulturális, vallási különbségek.
Az európai nemzeteknek azt kell eldöntenie, hogy szeretnének-e ilyen dilemmával szembesülni a közeljövőben. Mert a francia valóság, egyben tanulság is az európai nemzetek számára. Nagy-Britannia, Spanyolország, Németország és Olaszország már nincs messze a francia példától. A tömeges bevándorlásnak olyan következményei vannak egy országra nézve, melyek társadalmi hatásaival évtizedek múlva is számolni kell.
Magyarország nem bírna 2-3 millió bevándorlóval
Magyar viszonylatban banális vitatkozni azon, hogy támogatandó-e a bevándorlás. A hazai balliberális körök jó szokása, hogy boszorkányüldözést rendeznek, ha valaki a migráció ellen szólal meg. Az „európai értékek” hangoztatásával vágnak vissza, de a demokrácia és a tolerancia mantrázásán túl már nem jutnak tovább, az észérvek elmaradnak. De vajon mit kezdene Magyarország 2-3 millió bevándorlóval? Franciaországot jóléti európai államnak tartjuk, az EU egyik vezető gazdaságának. Ennek ellenére jól láthatóan kudarcot vallott a bevándorlási politikája. A munkaerőpiaca már nem képes vagy nem is akarja felszívni a bevándorlókat. Nincs megfelelő szociális háló kiépítve, a többgenerációs bevándorlók kiszorulnak a felsőoktatási rendszerből, nincs számukra megfelelően kiépítve az egészségügyi és nyugdíjrendszer. Magyarországon ezek az állapotok már lassan az „őshonos” lakosság számára is általánossá válnak, hogy is akarhatnánk még néhány millió bevándorlóval terhelni a magyar gazdaságot? A bevándorlás csak olaj lenne a tűzre, amely hosszú távon felégetné az országot.