Trianon óta érezzük a Hazánk iránti elkötelezettségből és szeretetből adódó mérhetetlen fájdalom súlyát, és egészen szívünk mélyéről érezzük át az erdélyi író „Adjátok vissza a hegyeimet!” című művének sorait. Fáj, igen, fáj a trianoni veszteség, és benne Erdély elvesztése. És egyáltalán nem biztos, hogy e fájdalom megtagadása, elnyomása vagy akár elhallgatása volna a célravezető. Pedig a nagyvilág (legalábbis látszólag) ezt várja tőlünk! Pontosabban az a rétege (ezért látszólag), akinek szava és keze sajnos (egyelőre még) messzire ér. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy például egy lengyel hazafi (hogy csak egy példát mondjak) osztaná e véleményt, és flegmán kérdezné: „Mit rugóztok ezen még annyit? Megtörtént, el kell fogadni!”
Nem, nem, soha! Hiszen még csak nem is megtörtént, hanem most is történik! Csak azt ne hagyjuk, hogy eltérítsen minket ez a diktatúra, és elhitesse velünk, nincs remény, fogadjuk el az igazságtalanságot, az elnyomást… Nem, nem, soha! Kik ők, hogy nekünk diktáljanak! Fütyülhetnek, de mi nem ugrálunk nekik, és füttyüket zordan nyelik el a magyarszívű hegyek, akár a légy zümmögését. De mi mindig szívünk mélyéből, fohászkodva kiáltunk! És a hegyek immár majdnem egy évszázadon át visszhangozzák: „Adjátok vissza a hegyeimet!” Most még a fájdalomra való gyógyírt és az igazságtalanság helyretételét sürgető szavak ezek, de lesz olyan idő is, amikor azt kiáltjuk a Kárpátok bércein: „Hazám, hazám, újra az enyém vagy!”
Hiszen jól megtanultuk már, mi, magyarok, ha a hit elvész, semmi marad utána. Ezért hinni kell és bízni a magyarok Istenében, hogy az igaztalanságot csak addig tűri, míg egészen ki nem nő, mint a konkoly a búza közt, és el nem jön az idő az aratásra, és akkor az igaz búza tartatik meg! Hányféle világátrendezést láttunk már? 1000 évből 100 év micsoda? Mi mindent élt át e nép? Mi mindenen ment keresztül? Voltunk nagy, dicső ország, győzedelmes nép, de voltunk igázottak, kínban forgók. De mindig felemeltük fejünket, és minél nagyobb volt a nyomás, annál nagyobb erővel küzdöttünk szabadságunkért! Szép dolog fájlalni Trianont, szép dolog hazaszeretettől meghatódva nézni végig a visszacsatolások emlékeit.
De mivel „Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem”, ezért hát még szebb dolog hinni benne, hogy Erdély visszatér! Nem egy fanyar, meghamisított hittel, hanem egy igaz, tiszta égre tekintő hittel, és ha ez úgy ragyog bennünk, mint a téli hajnalpír, majd akkor talán Isten azt gondolja: „Megérdemli e nép, hogy hazáját visszakapja, és újból felkeljen dicső napja!”