Meggyeskert a lét és nem lét határán

Korszakhatárok egy ország életében, az ember életében. Képesek vagyunk-e lezárni a múltat, hogy a bizonytalan jövő felé megtegyük az első lépést? Csehov utolsó művének nemzeti színházbeli színpadra vitele Silviu Purcărete révén ezekre a kérdésekre világít rá.

A 69 éves román rendező, Silviu Purcărete csapata a magyar színészekkel karöltve parádés látvány- és hangzásvilágot varázsol Csehov Meggyeskert című, egyébként meglehetősen lassú folyású drámájából. Teszi mindezt úgy, hogy a darabnak helyet adó Nemzeti Színház színészei maguk nem gázolnak át a csehovi mozdulatlanságon. Purcărete ezt úgy rendezi meg, hogy – noha hús-vér szereplők játsszák – a néző úgy érzi, félúton van a valódi világ és a szellemvilág között.

A korábban Cseresznyéskert néven ismertté vált dráma a szerző utolsó műve, mint ilyen a múlt elengedésével foglalkozik.

A darab a fények, a díszlet, valamint a hangok, a zene révén lesz mégis mozgalmas, köszönet érte Purcărete állandó stábjának, Dragoş Buhagiar díszlet- és jelmeztervezőnek, Helmut Stürmer fénytervezőnek és Vasile Șirli zeneszerzőnek. A jelmezek és a díszlet bútorzata ugyan többnyire a XIX. század végi Oroszországot idézi, ám a színfal maga egy áttetsző függöny, amin csak egyetlenegy ajtó van. Csak sejteni lehet, hogy mi is van emögött a homályos, de hangsúlyos díszletelem mögött: egyszer hideg zivatar, máskor pokoli tűz. A hangzásvilág is hasonlóan kettős: egyrészt vannak nagyon is e világi, konkrét hangok, amelyekhez néha nem is társul látvány. Például a biliárdozást imitáló jeleneteknél a színészek csak a levegőben lökik a dákót, a golyók koccanását halljuk, de biliárdasztal nincs a színpadon. Hasonlóképpen már-már idegesítő frekvenciájú sípolás hallatszik egy-egy olyan jelenetnél, melynél a szereplők is csak képzelődnek.

A lét – nem lét közti átmenet érzékeltetésében hatalmas szerepe van a Csehov által talán csak mellékszereplőnek szánt öreg inasnak, Firsznek (Trill Zsolt). Az ő figurája ugyanis rendkívül különleges:

(Csehov szerint Firsz 87 éves, miközben a 47 éves Trill játssza.) Mozgása még egy 87 éveshez képest is életszerűtlenül lassú, és ezt a mozgássort a darab végéig hibátlanul műveli.

Hasonlóan „homályos” alak a darabban Sarlotta, a nevelőnő (Szűcs Nelli), akinek

A lét és nemlét határát bűvésztrükkjei mellett az reprezentálja, hogy egy ketrecben levő láthatatlan kutyát egzecíroztat – ez a motívum a biliárdjelenetekhez hasonlóan csak hangban jelenik meg, de nem is érezzük hiányát az élő kutyának. Később ugyanebből a ketrecből gyermeksírás hallatszik, de a csecsemő – a kiskutyához hasonlóan – nem kerül elő.

Talán maga a Meggyeskert sem létezik? Purcărete vélhetően ezt akarta elhitetni a színészekkel és így a nézőkkel is. Bár a darab központi motívuma a csodálatos birtok, mely árverés alá kerül, a szereplők egy percet sem töltenek ott, csupán néhány alkalommal néznek ki rá egy „ablakon” keresztül. Ezt az „ablakot” a színpadon úgy jelenítik meg, hogy a szereplők a nézőtér felé fordulva tekintenek a végtelenbe. Az előadás során Firsz mozdulata követi a birtokra néző Ranyevszkaja (Udvaros Dorottya) vagy bátyja, Gajev (Blaskó Péter) rácsodálkozását. Hogy nem egy valóságos színpadi, hanem egy képzeletbeli ablakról van szó, egyértelmű utalás arra, hogy mindannyiunknak megvan a maga „meggyeskertje”: az a veszteség, amely végleg elment, de ami valami új életszakasznak a kezdete is, feltéve, hogy képesek vagyunk továbblépni.

Erre a továbblépésre nem képes a darab végéig senki sem. A meggyeskerthez úgy Ranyevszkaja, mint Gajev minden racionális érv ellenére ragaszkodik. Gajev maga is egy „nagy gyerek”, ahogy Frisz nevezi: málészájú. Noha látszólag az öreg inas demens öregember, valójában a hagyományokhoz ragaszkodó, már-már ókonzervatív figura, aki inasi alárendeltségi viszonyához ragaszkodva azon aggódik, vajon az ötvenen túl levő Gajev vett-e fel kabátot a hidegben. Ranyevszkaja lánya, Ánya (Szász Júlia) bár már tizenhat éves, mégsem nőhet fel, szinte csecsemőként babusgatják, amit Purcărete úgy tesz még hangsúlyosabbá, hogy félig-meddig kerekesszékhez köti a figurát. A főhősnő fogadott leányának, Várjának (Ács Eszter) pedig hiába udvarol a meggyeskert új, gazdag tulajdonosa, Lopahin (Kristán Attila), ami a lány számára anyagi megoldást és továbblépést is jelenthetett volna, abból a szerelemből sem lesz semmi.

Ez a megrögzöttség, hogy azt ne mondjuk, csökönyösség okozza azt a tragikomikus érzést, ami miatt

Az előadás végére – bár a veszteség nagy, de legalább nincs adósság – nagyon világosan át is érződik, hogy az egyes szereplők saját, külön élete a meggyeskert elvesztése után végre elindulhat a maga útján. Tehát a szereplők jellemfejlődése tulajdonképpen csak a darab vége felé kezdődik meg, amikor beletörődnek a múlt lezárásába. A színfalat adó áttetsző függönyön levő – már említett – ajtó ekkor lesz hangsúlyos: a birtok korábbi lakói sorra távoznak rajta. Az ezt követő jövő, mely az ajtón túl várja őket, bizonytalan, lehet, hogy maga az égető „pokol”…

Kóvályogva hagyja el a néző a nézőteret: „Most akkor mit is láttunk, hallottunk?” Lét és nem lét határán voltunk több mint két órán keresztül, a szereplőkkel együtt korszakok közt kell választanunk. Képesek vagyunk-e rá, meg tudunk-e felelni a jövő kihívásainak még akkor is, ha azok „pokolian” nehéznek tűnnek? Tudunk-e távozni azon az ajtón, amit Purcărete megmutat nekünk?

A darab, melynek premiere márciusban volt, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (Madách International Theatre Meeting, MITEM) műsorán most vasárnap este szerepelt. Az előadás után tartott közönségtalálkozón megtudhattuk, az eredeti szereposztáshoz képest Purcărete több helyen is cserélt. A zenével, díszlettel sem „volt kész”, hanem stábjával amolyan „work in progress” módszerrel alakította, ahogy formálódott a darab. A színészek szemmel láthatóan és saját bevallásuk szerint is élvezték a játékot. Külön érdekesség volt, hogy a női szereplők több alkalommal is énekelték a szerepet. Ennek az az oka – mint fogalmaztak –, hogy Purcărete úgy érezte, itt annyira túlcsordul az érzelem, hogy azt prózában nem lehet tovább fokozni.

Csak furcsa volt, hogy a recitativo után nem ária következett, hanem ismét próza

– árulta el Udvaros Dorottya.

Purcărete nem átértelmezi, hanem a legmélyebb szintig,

a dőlt betűig szeretné megérteni Csehovot

– mondta Trill Zsolt. És bár klasszikus, kosztümös előadásnak nevezhető, néhány szürrealisztikus megoldása miatt olyanoknak ajánljuk, akiknek van pár szabad órája elgondolkodni a mondanivalóján. Akkor bárki megtalálhatja a maga meggyeskertjét, amit nyugalma érdekében maga mögött kell hagynia.

(Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert. Nemzeti Színház. Ford.: Morcsányi Géza. Rend.: Silviu Purcărete. Dramaturg: Kozma András. Fsz.: Udvaros Dorottya, Blaskó Péter, Trill Zsolt)