Félre ne értsük, nem a valódi vezetőkről van szó, akiket a kemény munka világa, a nem pénzen vásárolt tisztelet, és megbecsülés emelt a többség fölé. Azokról a nímandokról beszélünk, akik "jókor voltak, jó helyen", és mindig kellően "élelmesek" voltak.
Mindannyian ismerjük ezt a formát, akinek igazából Gyurcsány Ferenc az archetípusa."Csak az első milliómról ne kérdezzenek!", ugye? Esküsznek, a többit már becsületesen lopták.
Ezek azok az arcok, akiket a '80-as, '90-es évek fordulójának vadrablássorozata repített az egekbe (a kevésbé szerencséseket akár szó szerint is). Ők azok, akiknek akkor sem volt drága semmi: közgazdász, vagy ügyvéd diplomát vettek maguknak az Ecserin, otthagyták a használtautó-kereskedői, vagy porszívóügynöki állásukat, nyakig másztak a politikába, a választásokra pártot alapítottak az ellenőrizhetetlen hátterű baráti körükből, akikkel mindig összedobták valahogy a bűvös 1%-ot.
Mellette, mert valamiből élni is kell, kitömték magukat kárpótlási jegyekkel; elértéktelenedett hobbitelkeket vettek tucat számra, a megfelelő haverok révén "megsejtetett" autópálya-útvonalakon; fantomcégek tucatjain át privatizálták a fillérekért elkótyavetyélt állami cégeket, tsz-eket; majd amikor elérkezett az idő, gründoltak pár MLM-vállalkozást; szabadidejükben pedig olajat szőkítettek.
A kisstílű maffiózók önfenntartó ösztönével nyúltak bele mindenbe, amiből egy kis hasznot remélhettek: műszaki cikkek tömeges, felárazott behozatala, nyugatról; csempészcigaretta terítése, keletről.
Az ínségesebb időkben belefért némi uzsorázás; maszek biztonsági szolgálatok szervezése a volt osztálytársak kevésbé értelmes szekciójából; vagy a nagy állami vállalatok középvezetői pozícióinak ismerősök révén történő megszállása.
Eltelt negyedszázad, és most ezek az emberek néznek farkasszemet a mi nemzedékünkkel az állásinterjún, náluk kuncsorgunk a mindennapi betevőért, ha nem akarunk segélyből, vagy közmunkán fölfordulni, és ezek a figurák méregetik fitymálva az önéletrajzunkat, és nem értik, mekkora munka, mennyi belefeccölt pénz, idő energia, és szorgalom fekszik minden HR-pozitívra polírozott bekezdésben.
Föl sem fogják, mi munka volt megtanulni azt a két nyelvet, amiken ők akkor se lennének képesekek értelmesen megszólalni, ha az életük múlna rajta. De az sem igazán esik le nekik, hogy annak a két tucat számítógépes programnak a kezelését sem passzióból sajátítottuk el profi szinten, amiket ők elindítani sem tudnak.
Ez a felfelé nyaló, lefelé rúgó, oldalra könyöklő típus teszi élhetetlenné az országot, és teremti azt a klímát, amiben értelmes, XXI. századi, de még XX. századi ember sem képes létezni.
Így nem csoda, ha sokan azt mondják, abcúg!, ennél még Londonban is jobb szart lapátolni, mert ott legalább maradt még némi becsülete a munkának. Vagy százszor inkább megéri német nyugdíjasokat pelenkázni Bécs mellett, mert ott azért még fehér négerként sem veszik ennyire semmibe az értékes embereket, ahogy ezek tudják, és már-már sportszinten csinálják.
Viszont, ha az elmúlt két és fél politikai ciklusnak van valami tanulsága, akkor az az, hogy futással ez a probléma nem oldódik meg. Abból nem lesz szebb jövő, hogyha mindenki, aki képes, veszi a sátorfáját, és búcsút int az országnak.
Ennek az imposztor kasztnak ez nemhogy fáj, még örül is, mert megszabadul attól, amitől szíve mélyén retteg: a valódi konkurenciától.
Az értelmes, képzett, fiatal, jó értelemben véve öntudatos szakemberektől, véleményformálóktól, szorgos és becsületes emberektől.
Amilyennek azért még mindannyiunkat próbált nevelni az a közoktatás, amit most szintén le akarnak nullázni, hogy még véletlenül se legyen belőlünk, kellemetlenkedő gondolkodókból utánpótlás.
Ha valaha olyan rendszert szeretnénk, ami valódi értéke szerint méri, és kollektíve díjazza az egyéni eredményeket, akkor fel kell emelni a fejünket, akkor nem szabad belefásulni az erkölcsi fertőbe.
Ha azt akarjuk, hogy valaha is másképp menjenek a dolgok idehaza, ha hidakat akarunk építeni az általuk ásott árkok fölé, és szabadnak, prosperálónak akarjuk tudni a jövő Magyarországát, akkor nem dughatjuk homokba a fejünket, és nem lehetünk közönyösek.
Mert azzal őket hizlaljuk, és az utódainkat fosztjuk meg a normális élet lehetőségétől.