A nyilatkozat egyrészt nyilván kampányígéret, hiszen a választások közeledtével minden párt igyekszik meggyőzni az embereket arról, hogy érdemes rá voksolni. Ha ennek érdekében nem ellenfeleiket mocskolják, hanem saját vállalásokat tesznek, már az is jelentősen emeli a hazai közélet Mariana-árok feneke alatt tanyázó színvonalát. Csakhogy a pártelnök kezdeményezése ennél sokkal többet is jelenthet. Ehhez azonban következetesen végig kell gondolnunk, mit is akarunk az Európai Uniótól.
Erre a mai magyar politikában nagyjából két féle válasz létezik. Az egyik szerint (nevezzük az egyszerűség kedvéért balliberálisnak, ha ez még jelent bármit is Magyarországon 2016-ban) mély hálával és odaadó csodálattal tartozunk a nagybetűs NYUGAT-nak, ahonnan egyszerre ömlenek ránk az önzetlen segítségként folyósított eurómilliók, és a keleti sötétségbe világosságot hozó civilizáció fénye. A mindenkori gyarmati értelmiségnek a Beatrcie "Csak térden állva" című klasszikusával jellemezhető, megalázó, de legalább totálisan zsákutcás gondolkodása mentén az EU keleti felének más dolga sincs, mint keményen dolgozni azon, hogy egyszer majd elérhessük nyugati mestereink szellemi szintjét és gazdasági termelékenységét. Ebben a koordinátarendszerben
a kontinens boldogabbik része egyben a jobbik része is, a szegényebb pedig a hitványabb, amely tulajdonképpen meg is érdemli saját nyomorúságát.
A másik szerint (nevezzük az egyszerűség kedvéért jobboldalinak, ha ez még jelent bármit is Magyarországon 2016-ban) az EU a nemzetállamok felszámolásának kozmopolita projektje, amelynek valós célja nem más, mint
az ultraliberális ideológiai dogmák mentén drasztikusan átalakítani, a neoliberális gazdaságpolitika eszközével kizsákmányolni a posztszocialista országokat.
Nem vitás, hogy a valósághoz ez utóbbi értelmezés áll jóval közelebb. A gond az, hogy ez lehetne másképp is, és, ha az Unióra csak és kizárólag, mint veszélyforrásra tekintünk (amire, amúgy tényleg minden okunk megvan) akkor
egy csomó lehetőséget elpuskázhatunk.
Vona Gábor bejelentése nem csak arról szól, hogy keressenek már végre normálisan a magyar emberek, és legalább részben teljesüljenek a huszonöt éve kergetett integrációs álmok. Hanem arról is, hogy lássuk meg az Európai Unióban ezer hibája, bűne és tragikusan ostoba, korrupt vezetése mellett
az esélyt is egy igazságosabb világra.
Ha Brüsszel nem a migrációs emberáradat elosztásának egyszerre félelmetes és szánalmasan buta ötletelésével, vagy az Európát a multik engedelmes fogyasztó-gyarmatává süllyesztő szabadkereskedelmi egyezményekkel foglalkozna, hanem mondjuk azzal, hogy a magyar, cseh és lengyel béreket közelítse a német, francia és olasz bérekhez - akkor azért jóval vállalhatóbb klub is lehetne ez.
És itt ütközünk bele egy régi tabuba. A magyar, de úgy általában az európai jobboldal, pláne radikális jobboldal évtizedek óta következetesen ellenez minden olyan törekvést, amely a nemzetállamoktól bármilyen hatáskört átadna Brüsszelnek. Ez a kötelező migráns kvóta, vagy mondjuk az azonos neműek házasságának kötelező elismerése ügyében teljesen jogos küzdelem. Csakhogy lassan tudomásul kell vennünk azt is, hogy,
ha egyenlő munkáért egyenlő béreket szeretnénk, ahhoz bizony kénytelenek leszünk lemondani gazdasági szuverenitásunk egy igen fontos részéről: a bér-és adószabályozásról.
És ahhoz, hogy erre a nehéz lépésre rászánjuk magunkat, szembe kell néznünk azzal, hogy e "szuverén jogunkkal" mire mentünk eddig.
Nos, pont annyira, amennyi győri és az ingolstatdti Audi-melósok bére közötti különbség.
Az egymást váltó magyar kormányok negyedszázada lényegében nem tesznek mást, mint e "szuverenitással" élve a legkülönbözőbb adókedvezményekkel igyekeznek ide csábítani a multikat, akiket aztán minél alacsonyabb fizetésekkel, és munkavállalói jogokkal próbálnak tartósan itt tartani - gyakran még így is sikertelenül. A többi közép-európai ország ugyanis pontosan ugyanezt teszi. A multinacionális cégeknek pedig nincs más dolga, mint hátra dőlve csemegézni a "szuverén" államok saját hatáskörben lenyomott bérei és kiherélt munkajogi szabályozása között.
Nem kell közgazdász professzornak lenni, hogy lássuk:
ez a fajta "függetlenség" valójában az "oszd meg és uralkodj" ősi elvére épülő nyomorult kiszolgáltatottságba taszítja az egész régiót.
Hiába őrizzük - számos tekintetben nagyon is jogosan - önállóságunkat Brüsszeltől, ha közben az egymagukban harmatgyenge, szegényebb kisállamok minden egyes multik által teremtett munkahelyért kikaparják egymás szemét - és közben a nemzetközi nagytőke kiszolgálásában lelkesen versengő gyarmatokká válnak.
Ha az Unió legalább irányelvként elfogadná az "egyenlő munkáért egyenlő bért" elvét, akkor ennek a perverz lefelé alkudozási spirálnak végre megálljt lehetne parancsolni. És erre Budapestnek, Prágának, Varsónak, vagy Bukarestnek soha nem lesz elég ereje. Csak Brüsszelnek.
Ott viszont olyan figurák ülnek a meghatározó pozíciókban, akik éppen annak a nemzetközi nagytőkének a politikai bohócai, amelynek a legjobban megfelel a mostani helyzet.
Szóval egyelőre úgy néz ki, hogy jelenleg
az uniós népszavazáson kívül aligha lesz olyan eszköz, amellyel az EU rávehető arra, hogy végre, legalább néha képviselje saját polgárainak érdekeit is.
Ez lesz az igazi szabadságharc. Hogy Orbánék ebben is olyan lelkesek lesznek-e, mint a plakátkampányokban, az erősen kétséges. De menni fog ez nélkülük is - és ellenük is, ha kell.
Ez akár még össze is jöhet: így lehet az Európai Unióból európai bérunió
Vona Gábor, a Jobbik elnöke vasárnap jelentette be, hogy európai polgári kezdeményezést indít annak érdekében, hogy érvényesüljön végre az "egyenlő munkáért, egyenlő bért!" elv. S bár a szabadságharcos országunkban ahhoz szoktunk hozzá, hogy Brüsszel csak abból ért, ha ázott hajjal kiabálunk a Nemzeti Múzeum előtt, ezzel szemben az EU-ra, mint eszközre is tekinthet egy tagállami állampolgár.