Két éve, hogy a fegyveres konfliktussá szélesedő ukrajnai események nyomán a geopolitika és a nagyhatalmak térségbeli játszmái tapinthatóvá váltak a közép-európai térségben. Ukrajnában világossá vált: nagyhatalmak feszülnek egymásnak az emberek feje fölött. Az egyre durvuló szíriai polgárháború ügyében kialakuló hatalmi blokkok pedig ismét az Ukrajnával megtanult képletet modellezték, igaz, itt már regionális szereplők is bekerültek a játékba.
Közép-Európa kapcsán talán kissé kevesebb szó esett érdekszférákról, a Balkánt pedig szinte teljesen tematizálta, a migrációs válság, holott világosan látszik: az Ukrajnával elkezdődött nagyhatalmi vetélkedés a befolyásért a Balkánon és környékén ismét egyre élesebben rajzolódik ki. Ez nem is meglepő, hiszen Délkelet-Európa sok tekintetben „alakítható” és alakítják is helyben és külföldön is. A verseny az Egyesült Államok vezette nyugat, Oroszország és Törökország között pedig mindennél szembetűnőbb.
Amerikai Közép-Európa?
Régi politikai közhely, hogy a kis közép-európai országok csak együttműködve képesek érdekeiket érvényesíteni akár az Európai Unióban, akár máshol. Ennek egyik meghatározó kerete a migránsválság által ismét egyre nagyobb fontosságra szert tevő Visegrádi Együttműködés. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy a V4 „kinőtte” határait és egy valódi közép-európai együttműködésnek magába kell foglalnia déli szomszédaink egy részét is. Erre pedig nem csak magyar, de például szlovák, vagy lengyel részről is van szándék, horvát és román részről pedig fogadókészség is.
De vajon ki támogatja azt a Közép-Európát, melyről akár V4+, akár ABC-régió (mely az Adria, a Balti-tenger és a Fekete-tenger szláv nevének rövidítéséből származik) elnevezés alatt egyre több szó esik? Az új horvát vezetés bizonyosan. Kérdés, hogy vajon mennyire a horvátok akaratából és mennyiben valamely külső hatalom nyomására…
Horvátország a térség azon államai közé tartozik, ahol (hasonlóan Lengyelországhoz) a politikai paletta szinte egésze euroatlanti elkötelezettségű. A horvát közvélemény és külpolitikai gondolkodás, a mai napig sem tudta félretenni azt a gyanakvást, melyet a szerbekkel és azok régi szövetségeseivel, az oroszokkal szemben táplálnak. Így aztán nem csoda, hogy a horvát radikális jobboldal is beállt azok közé, akik az euroatlanti integrációtól valamiféle igazolást vártak arra, hogy Horvátország a nyugathoz tartozik, szemben Szerbiával és a lenézett Balkánnal. Az ország tehát ideális terepnek bizonyult azon erők számára, akik a nyugathoz hű vezetőket szerettek volna látni a térségben. Zágrábban mindent megkaptak.
2015 elején Horvátország az elnökválasztás lázában égett. A versenyben szoros eredménnyel a jobbközép Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) jelöltje, Kolinda Grabar Kitarović kerekedett felül. Az új horvát elnök asszony elkötelezettségéhez pedig életútja fényében kétség sem férhetett: tanulmányait az Egyesült Államokban végezte, később külügyminiszterként egyengette Zágráb útját az integráció felé, majd a NATO nyilvános diplomáciáért felelős főtitkár-helyettese lett. A külügy területén a reprezentatív államfőkhöz képest igen aktív Grabar Kitarović pedig beiktatása óta a nyugatbarát közép-európai övezet egyik legelkötelezettebb szószólójává vált.
Ahol sikerült jóbarátokat tenni a hatalomba
Mindez azonban csak a kezdet volt Horvátországban. Az őszi parlamenti választásokon ugyanis a két nagy erő, a szociáldemokrata SDP és a jobbközép HDZ között egy, a magát főleg az állami szféra karcsúsításával (a neoliberális erők kedvelt szlogenje) reklámozó kis Híd (Most) párt vált. Noha a szavazatok nagy részét begyűjtő két nagy párt között a Most 19 százaléka elenyésző volt, a tárgyalások során bátran zsarolták a nagyokat, nem is különösebben titkolva, hogy inkább a balliberálisokkal szeretnének kormányozni. Noha végül csak a jobboldal állt rá javaslataikra, a Most így is bőven átvitte akaratát: miniszterelnöknek az élete nagy részét külföldön leélő, horvátul alig beszélő menedzsert, Tihomir Oreškovićot tették meg, akit, ahogy az lenni szokott, szakértőként próbáltak beállítani az emberek előtt. Az ugyan kérdés, hogyan tud irányítani egy országot olyan vezető, aki annak nyelvét is rosszul beszéli, de a projekt sikerült és Horvátország két fő közjogi méltósága elkötelezett atlantista lett.
Még hatalomváltásra sem volt szüksége a nyugatnak Montenegróban, amelynek élén az Európa egyik leghosszabb ideje hivatalban lévő miniszterelnöke, Milo Đukanović áll. A kezdetben Slobodan Milošević soviniszta–szocialista diktátor mellett politizáló, majd jó ritmusérzékkel irányt váltó Đukanović igen pragmatikus politikával elérte, hogy a 2006-ban függetlenné vált Montenegró tavaly decemberben meghívást kapott a NATO-ba, most pedig már a konkrét csatlakozási tárgyalások folynak, amelyek eredményeként Montenegró hamarosan a katonai szövetség teljes jogú tagjává válhat. És bár az apró államocska elhanyagolható erőt képvisel, belépésével az Adria teljesen a NATO belső tengerévé válik, még egy ponton elzárva az utat Oroszország elől. Nem csoda, hogy a csatlakozás nincs mindenki kedvére: bár Montenegró és Szerbia útjai hivatalosan elváltak, az öntudatos montenegrói szerbek felháborítónak tartják a Jugoszláviát egykor bombázó NATO-val való együttműködést. Úgy tűnik azonban, hangjuk egyelőre nem hallatszik messzire.
És ahol a nép sehogy sem kér a jóbarátokból…
A térképre tekintve nem válik azonnal egyértelművé, hogy a fél Dunántúlnyi méretű, tengerrel nem rendelkező, kétmilliós lakosságú Macedónia miért áll a balkáni hatalmi törekvések centrumában. A kis ország azonban Európa egyik legfontosabb kereskedelmi folyosójának kellős közepén található, ráadásul ha Törökország felől valaki földgázvezetékeket tervezne építeni nyugat felé, jó eséllyel útba esne. Ilyen előzmények után szinte természetes, hogy a (korábban igencsak nyugatkritikus) Törökországgal és Moszkvával is kimondottan jó viszonyt ápoló Szkopjéban a nyugatiaknak sem mindegy, ki kormányoz.
A macedónok ugyanakkor elkövették azt a hibát, hogy sehogy sem szavaztak az ajánlott jelöltre, így a legutóbbi választásokon a baloldal minden bojkottja és hisztériája dacára a jobboldali VMRO-DPMNE megtartotta hatalmát. Az ellenzék erre egy már országokból jól ismert módszerhez folyamodott: kormánypárti politikusok korrupciós ügyeit leleplező hangfelvételeket kezdtek el szivárogtatni és gyorsan egy a Majdanhoz hasonló tüntetést is összehívtak a macedón kormány épülete elé. Nikola Gruevszki miniszterelnök pártjának azonban ettől sem rogyott meg a népszerűsége. Ilyen körülmények között jött el a mai napig rejtélyes kumanovói támadás napja, amikor Koszovóból átszivárgott albán fegyveresek csaptak össze a macedón hadsereggel. A támadást azonban a hadsereg egy nap alatt felszámolta, a kormány pedig sem az albánságot, sem Koszovót nem kezdte el különösebben ostorozni, sőt a társadalmi béke megőrzésére szólított fel. A stratégákat talán meglepő módon a lakosság sem „kívánt meg” egy újabb nemzetiségi konfliktust, a kormány tekintélye pedig továbbra sem omlott össze. Végül az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok határozott fellépésére sikerült rávenni a kormányt, hogy januárban egy új, az ellenzék bevonásával létrejövő kabinet álljon fel, majd áprilisban tartsanak előrehozott választásokat.
A forgatókönyv eddig még ismerős lehetne, ám a VMRO-DPMNE mellől továbbra sem pártoltak el a polgárok és Gruevszki kényszerített lemondása után is jó eséllyel nyerné meg a választásokat. Az ellenzék erre a körülmények alkalmatlanságára hivatkozva előre kijelentette, hogy nem fog részt venni a választásokon, hamarosan pedig az EU és az Egyesült Államok nagykövetei együtt szólították fel Szkopjét az éppen az ő közvetítésükkel létrejött megállapodás értelmében megtartandó választás elhalasztására. A küzdelem folyik tovább, kérdés, kinek a kezébe kerül Macedónia.
Oroszország barátai
Déli szomszédjánál sokkal erősebb Szerbia, mely minden értékítélet nélkül a térség szakmailag legérdekesebb külpolitikát folytató országa. Miközben az Európai Unió felé törekszik, Oroszországgal is jó kapcsolatokat tart fenn és egy időben képes úgy szorosabbra fűzni a NATO-val ápolt kapcsolatait, hogy közben hadserege orosz hadgyakorlatokon is részt vesz. A kettős taktika mindeddig előnyösnek tűnik, hiszen Szerbia képes volt hasznot húzni abból, hogy nem csatlakozott a Moszkva elleni gazdasági szankciókhoz. Oroszország meg is becsüli ezt a fontos hídfőt és minden alkalommal hitet tesz a történelmi barátság mellett, nem utolsósorban pedig továbbra sem ismeri el Koszovó államiságát, ami persze inkább szimbolikus dolog, de Belgrád számára igen fontos.
Ugyan Szerbia billegő szövetséges Oroszország számára, hiszen kormánya a nyugat felé is elkötelezett, még hosszú ideig bizonyosan nem fog belépni a NATO-ba és az Európai Unió Moszkva-ellenes döntéseit is addig fogja kijátszani, ameddig csak tudja. Kormányzata viszont van annyira nyugatbarát, hogy veszély ne fenyegesse. Hasonlóképpen az érdekszférák határán billeg Bulgária, mely szintén a két oldal rivalizálásából próbál hasznot húzni.
A káosz földje
Érdekes átalakuláson ment keresztül a sokáig csak amerikai protektorátusnak tekintett Koszovó, mely jelenleg a teljes politikai káosz felé tart. A nyugat ugyanis egyre látványosabban fordul el a korábban általa hatalomra juttatott, végletesen korrumpálódott politikai elittől, ellenpólusként azonban csak a helyi források szerint semmilyen külső támogatást nem élvező nemzeti radikálisok lépnek fel. Az elmúlt hónapokban erőszakos parlamenti és utcai akcióikról elismert politikusok és támogatóik amellett, hogy gyűlölik a szerbeket, ellenszenvvel viseltetnek Amerika és az EU iránt is és egy szabad Nagy-Albániáról álmodoznak, lehetőleg külföldiek nélkül. Noha egy ilyen erő felkarolásával alaposan meg lehetne keverni a lapokat, eddig senki sem jelentkezett értük.
Hasonlóan nehezen besorolható terület Bosznia-Hercegovina. Az ország szerbek lakta autonóm területe ugyanis még Belgrádnál is határozottabban oroszbarát és ellenzi a NATO-tagságot, megbénítva ezzel az ország nyugat felé kacsingató bosnyák–horvát felét.
Újjáéled az Oszmán Birodalom?
Persze nem csak Amerika és Oroszország igyekszik érdekszféráját kiterjeszteni a térségben. A 2000-es években ugyanis a balkáni birodalomépítésben nagy tapasztalattal rendelkező Törökország is bejelentkezett a régióban és ért el vitathatatlan sikereket. Gazdasági diplomáciájuk sikerét a török vállalatok jelenléte, kulturális terjeszkedésüket pedig a török nyelvoktatás népszerűsödése és az oszmán stílusban épült dzsámik sora jelzi. Bár a törökök meglehetősen jól mérték fel a terepet és a maximumot hozták ki a Balkánból, sem politikai, sem pedig katonai erejük nem mérhető a világhatalmakhoz. Ennek megfelelően szinte kizárólag muszlimok lakta területeken, azaz Koszovóban, Macedóniában, a Szandzsákban és Bosznia-Hercegovinában tudták megvetni lábukat. Katonai téren pedig maguk is a NATO-hoz kötődnek, így katonapolitikai blokkok építése fel sem merült részükről, ráadásul politikailag az iszlám terjesztése ellenére és a Balkán uniós integrációját szorgalmazták, mintegy „maguk előtt tolva” a térséget. Mindez pedig most veszélybe kerülhet a Törökországot egyre inkább eluraló belső konfliktusokkal, melyek által jelentősen veszíthet a térségre gyakorolt vonzerejéből.
Hol van Európa?
Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy hol van Európa, vagy az európai országok a Balkánon. Különösképpen jogos a felvetés annak tekintetében, hogy az egész régióban irreális várakozások élnek az Uniós integrációval kapcsolatban, különösen a gazdasági és politikai szabályozások átvételének tekintetében. A Balkán esete azonban mindennél tisztábban mutatja Európa gyengeségét, hiszen az európai befolyás a régióban leginkább csak Németország gazdasági jelenlétét és politikai nyomását jelenti. Valós perspektívák híján persze az eredmény ugyanúgy felemás, mint Közép-Európa esetében, önálló és valós biztonságpolitika helyett pedig a térség államai számára is csak az Amerika és az Oroszország közötti válaszút marad. Már ha egyáltalán szabadon választhatnak...
Szalay Szabolcs