Ne féljetek, örömhírt hirdetek!

A harmadik gyertya az angyali üdvözlet. Egy örömhírt hozó angyal látogatja meg Máriát, és mondja neki, ne féljen, mert Istent fog szülni. Mária, az öröm és a rózsaszín egy titkos édességben valahogy mind összetartoznak. Már csak egy gyertya hiányzik a koszorúról, három már ég, és érezzük a fény apró igyekezetét jelző csillanásokat, visszafojtjuk még mosolyunk, de már csillogó szemmel várjuk a szép jelet, betlehemi csillagunkat. Már csak türelemre van szükség. Éppen úgy, ahogy Máriának az angyali látogatás után.

 

 

Az emberi sors fentekkel és lentekkel, jó és rossz élményekkel tarkított. Hiába törtetünk a tökéletes boldogságot megkaparintani, az kicsúszik kezünk közül, és hiába próbáljuk elkerülni a csapásokat, óhatatlanul belesodródunk, hisz meg kell élnünk ezeket is. De – éppen ahogy az érzelmek közül a szeretet – az ember állapotai közül az öröm is kiemelkedik. Arról az örömről beszélünk, amelynek nincsen ellentétje. Arról az örömről, ami titkon mindent áthat, és átszínez. Ami nem az én börtönében maradó önző „boldogság”, hanem mindenki öröme, amely anyai gondoskodásként öleli át a világot. És éppen, mert átöleli, nem maradhat belőle ki semmi. A legmélyebb bánat is részesül belőle, ahogy részesül Krisztus szenvedése születésének öröméből, a vég a kezdetből, mert tudja, ezért jött a világra. Minden látszólagos „jó”-nak és „rossz”-nak oka és célja van. Kiindulópontja és betetőződése. És e kettő egyaránt a megfoghatatlan, mindent átitató öröm. Ez az öröm nem egy többlet az élethez, amit mesterséges képzelgéseinkben gyomorgörccsel erőltethetünk magunkra, épp ellenkezőleg, ennek egy határtalan nyugalomhoz, egy igaz hit adta biztonsághoz van köze. Ennek a végtelen nyugalomnak most, hogy a keleti vallásokat (buddhizmus, zen… stb.) megismertük mi, európaiak, nagy divatja ébredt, és ez jó így, csak vegyük észre azt is, hogy a mi európai kereszténységünkben ugyanezek megvannak, csak a megszokás ördögi furfangja okán nem hagyják láttatni magukat. Eckhart mester, a XIII.-XIV. századi misztikus gondolkozó, domonkos-rendi szerzetes hangsúlyozza ezt, a nyugodt hit örömét egyik prédikációjában. Először leszögezi, minden Isten akaratából történik, akár boldogság, akár hányattatás. Ezért aztán szükségszerűen minden javunkat szolgálja. De gyorsan hozzá is teszi a legfontosabbat, ami nélkül az egész magyarázat ízét veszti: „mindenekben Isten dicsőségét tartsd szem előtt”, és ekkor igaz: „akkor aztán művelhet veled akármit is, az a legjobb.” Az egész élet egy nagy színpad, ahol a szereplők és a szín változzanak bár, de a tanulságos végkifejlet, a cselekmény tulajdonképpeni rejtett vezérfonala, ami titkon mindent mozgat, mindvégig megmarad. Utána Eckhart mester arról szól, milyen csalárd is az ember magával szemben, mikor imájában kimondja: „Legyen meg a te akaratod, Uram!”, de amikor meglett az akarata, elégedetlen, méltatlankodik, haragra gerjed. Hát nem ilyenek vagyunk? Nem ismerünk magunkra? És szomorúan mondjuk: „Ha nem így történik, akkor jobb lett volna”, „Jaj, történt volna csak máshogyan!” Eckhart mester azt mondja: „Amíg így érzed, soha nem fogsz megbékélni.” Természetesen a középkori misztikus korántsem a bűnbánat és tanulságok leszűrését veti meg, csak egyfajta folyamatosan elégedetlenkedő emberi magatartásra hívja fel a figyelmet, ami (tisztelet a kivételnek) mindannyiunkat érint. Amivel magunk zárjuk be lelkünk ajtaját a szent öröm mindent átható elégedett, nyugodt édessége előtt.

 

És ez az öröm már nem pusztán evilági fogalom. Az öröm az égig visz, ezért szent. És mivel szent, nem lehet valakié. Nem lehet személyes. Az öröm tehát csak egyetemes, univerzális lehet. Az igazi örömöt az ember csak akkor tudja megtapasztalni, ha magát saját önzésének béklyóitól – még ennek alig észrevehető pókfonalaitól is – megszabadítja. Eckhart mester azt mondja, az embernek úgy kell örülnie felebarátja örömének, mint a sajátjának. És ha így tesz, ha így le tudja vetni önzését, akkor érzi csak meg igazán, hogy ez a „kell” nem is parancsolat, hanem inkább jutalom, ekkor ugyanis több része lesz az örömben, mintha csak saját java okozna neki örömet. Az öröm tehát akkor gyarapszik, ha önzésünk fogyatkozik. És minél önzetlenebb az öröm, annál inkább igaz, szent öröm. Sík Sándor így ír a mindent átható öröm belső élményéről versében:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lehet-e öröm nélkül élni? Lehet. Lehet-e Magyarországon úgy élni, hogy nem szeretem a hazám? Lehet. Csak nem érdemes.