Az utóbbi évtized valamelyest lazított a rongyosokat övező hallgatás béklyóin, és a történelem, valamint hazánk sorsa iránt érdeklődő emberek körében újra fókuszba hozta az alakulat működésének történetét. A megemlékezéseken, jelenkori párhuzamkereséseken, művészi formában való tiszteletadásokon kívül azonban mélyebb feltáró munka továbbra sem született, ami ténylegesen bemutatta volna, miért is érdemes emlékeznünk ezekre a hősökre.
Egy rendhagyó vállalkozás szereplői
Nem is csoda, hogy nincs egységes narratíva a rongyosok megítéléséről, mert szerepüket a közvélemény és a résztvevők is másként ítélték meg, hogy a nagypolitikáról és a nemzetközi közvéleményről már ne is beszéljünk.
A nevesebb vezetőket, akik már az első világháborúban és a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményeiben is bizonyítottak, talán senkinek sem kell bemutatni, Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály, Kémeri Nagy Imre, vagy Ostenburg-Moravek Gyula neve mindenkinek ismerős lehet. Ám egymáshoz és az épphogy csak felálló Horthy-rendszerhez való viszonyuk már kevesek számára közismert.
Sajnos a konkrét taktikai kérdéseken, és azon túl, hogy meg kell-e védeni Nyugat-Magyarországot az osztrákoktól, kevés dologban értettek egyet a felkelés szervezői. Az irreguláris alakulatokra frakciózás volt jellemző: volt, akik politikai hasznot reméltek az itt játszott szerepüktől, voltak olyanok, akik egy Habsburg-restauráció lehetőségét látták a dologban, és megint mások csupán opportunista kalandvágyból, vagy a világpolitikai folyamatok szerencsés befolyásolása céljából csatlakoztak az ügyhöz.
Így látta a közvetlen utókor
A viszonyok ilyen kusza volta és az események szerencsétlen alakulása (lásd: IV. Károly második visszatérési kísérletét) miatt sajnos nem volt ritka, hogy az egykori bajtársak egymás ellen fordultak, és becsületbeli pereskedések, civakodások, vagy párbajok során játszották el a sorsfordító eseményekben szerzett dicsőségüket.
Többen írásban is megőrizték az akkori napok eseményeinek emlékét. Az igazán tanulságos naplókat a mai napig érdemes forgatni, melyek közül talán Prónay Pál feljegyzései a legérdekesebbek. Bár az 1960-as években, propaganda céllal kiadott, manipulatívan szerkesztett kötethez elég nehéz hozzájutni, A határban a Halál kaszál-t mindenkinek ajánljuk. Aki pedig a kiszerkesztett részek után érdeklődik, annak ajánljuk Fogarassy Lászlónak az 1986-os Soproni Szemlében megjelent cikksorozatát (a vonatkozó lapszámok itt érhetők el digitális formában: 1., 2., 3., 4.).
Rajta kívül leghitelesebben Maderspach Viktor írta le a történéseket, Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból című visszaemlékezésében (sokkal valósághűbb és objektívebb elbeszélés ez, mint mondjuk Héjjas kalandregénynek is beillő, végül név nélkül kiadott könyve). Az Erdélyből Magyarországra menekült katonatiszt sokkal tárgyilagosabban ítélte meg a szervezkedést és történéseit, mint a csonkaországi résztvevők, mert ő nem folyt bele a sorozatos intrikázásokba, egyedül a király visszatérésekor ingott meg, s hagyta ott embereivel Sopron környékét.
A kortársak hálás emlékezetét ugyanakkor nem árnyékolták be a kicsinyes civódások, így a Rongyos Gárda története a két világháború közötti irodalom lapjain is tovább élt. A felkelés legizgalmasabb és legmegindítóbb, regényes leírása vitéz Somogyváry Gyula nevéhez fűződik, aki 1936-os És mégis élünk című regényében örökítette meg a korban fellelhető visszaemlékezések alapján talán a leghitelesebb módon a rongyosok történetét, ám a kínos epizódokra igyekezett kevesebb hangsúlyt fektetni (itt a vezetők személyes vitáira kell gondolni, az olyan eseteket nem hallgatja el, amikor rablás, vagy egyéb bűncselekmények miatt a felkelőparancsnokoknak bizony ki kellett végezniük egy-két gárdistát).
A kommunista narratíva
A második világháború után érdekes fordulatot vett a soproni sikerek után még Kárpátalján, Finnországban és Lengyelországban is feltűnő alakulat megítélése. Közvetlenül '45 után több, még élő tagot is népbíróság elé hurcoltak, halálra ítéltek, majd kivégeztek. A rongyosokból fasiszta, náci mumust kreáltak a kommunisták, és rengeteg vélt, vagy valós visszaélést elvertek a hajdani gárdistákon.
A látványos kirakatperek kora után a rendszer inkább a teljes elhallgatást választotta, egészen az 1960-as évekig, amikor is Máriássy Félix, hírhedt kommunista rendező nyúlt vissza a Rongyos Gárda és a soproni népszavazás témájához, persze nyilván nem hazafias felbuzdulásból.
Az Imposztorok címre keresztelt film elvileg Prónay naplóján alapszik, ám szinte minden jelenete féligazság, csúsztatás, vagy színtiszta fikció. Az alkotásban egy történelmi szereplő sem a saját nevét viseli (Horthy emlékétől olyannyira féltek, hogy még fiktív módon sem voltak hajlandók elnevezni, az ő alakja csak mint "fővezér" és "kormányzó" szerepel), ám ennek ellenére jól beazonosítható karakterekről van szó, akik a nyilvánvaló lejáratási szándék ellenére is egyenes derékkal járnak-kelnek a marxista dialektika által mozgatott narratívában.
[video:https://www.youtube.com/watch?v=xuaN80YeAFM]
A szájbarágós értelmezési keret ellenére az alkotás nem sokáig szerepelt a mozivásznakon, a cenzorok ugyanis úgy ítélték meg, a karakterek még a rájuk pakolt hazugsághalmazok ellenére is túlságosan szimpatikusak az átlag proletár számára, a történet pedig inkább kíváncsiságot, mintsem automatikus megvetést ébreszt a valós események iránt.
Az '56-os romantikát és a pesti srácok mítoszát ilyen közvetett eszközökkel rombolni akaró propagandaanyag (hisz itt is fiatal "felkelőkről" van szó) így a rendszerváltás utánig fiókba került. A Rongyos Gárda tevékenységét pedig azóta se vette elő témaként a magyar filmgyártás, s dokumentumfilmes jelleggel is csupán a Pörzse Sándor-féle Csillagösvényen sorozat, valamint a Duna Televízió Hagyaték című műsora foglalkozott az egykori irreguláris alakulattal.
[video:https://www.youtube.com/watch?v=3POSm86G-II]
[video:https://www.youtube.com/watch?v=ovPyPQ0HO3A]
Amiért hatalmas kár, hiszen még az Imposztorok hazugságbombájában is akkora lelkesítő potenciál és emelkedettség van, amit egy valósághű, kosztümös játékfilm ezerszer hatékonyabban adhatna vissza, s méltó módon helyezhetné el a köztudatban a nemzeti összefogás harcosait.