"Nem lenne szabad, hogy a kultúra és a művészet is függjön bármilyen politikától"

 

 - 1966-ban születtem a festői Csepelen, átlagos munkásszülők első gyermekeként. Akkoriban még működött a szülőotthon a Munkásotthon mellett, ahova viszont koncertekre jártam a 70-80-as években.

 

 

 - A mai napig boldogan emlékszem vissza a gyermekkorom megmaradt emlékeire. Ha lehetne egy időgépem azonnal visszamennék és újra élném azokat az éveket. Akkor nem volt még számítógép meg okostelefon, sőt vezetékes sem nagyon. Mi még gyerekfejjel kalózosat, bújócskát játszottunk, lapátoltuk a homokot, tologattuk a kisautót, fára másztunk és estére mindig piszkosak voltunk, nagyikám nagy örömére. Nem kellett félnünk a perem alá bújt baktériumoktól és nem kínoztak minket a Domestos használatával, ennek ellenére itt vagyunk, túléltük! Nem voltunk gazdagok, de szüleim megtettek mindent, hogy mi hárman testvérek „felhőtlenül” éljük az életünket. Két húgom van/volt, és ezt azért mondom így, mert a két évvel fiatalabb lánytestvéremmel sajnos már nem találkozhatok e földi életben, egy éve örökre elment. Kisebbik húgom 8 évvel fiatalabb nálam. Családunk átlagosnak mondható, és – mint a szerencsés gyerekek – sokat lehettünk együtt szüleinkkel. Eleim nem voltak alkoholisták, nem voltak erőszakosak, nem volt állandó vitatkozás mindazon dolgok ellenére, hogy keményen dolgoztak. Nagyszüleim közül csak a két nagymamámat ismertem, mert papáim nagyon pici gyerekkoromban „világot váltottak”.

A hétvégén mindig együtt volt a család és akkor irány a vízpart! Szinte minden szabadidőnket horgászattal töltöttük, édesapám hobbijának szentelve a napokat, olykor heteket. Mondták, hogy még pólyásként is a csónakban aludtam. Tisztességre, becsületességre neveltek szüleim.

Remélem az elmondottakból kiderül, jó alapot kaptam, ergo szép és boldog gyermekorom volt. Értékeket kaptam, amiket próbálok átadni az én gyermekeimnek is, miközben szélmalomharcot vívok a mai kor technikai csodáival és ostoba, népbutító világnézetével, tévéműsoraival. (Nem is nagyon nézünk tévét.)

 

 

 - Nálunk a családban, szűk és tágabb környezetben értve zenésznek se híre-se hamva, mert bizony én vagyok a kakukktojás. Szüleim ugyan nagyon szerették a zenét és rengeteget jártak táncolni, például a Rajnákhoz, Óbudára, és a főváros számtalan más táncestjére, már az ötvenes évek végén, egészen a hatvanas évek közepéig, de zenész nincs a családban. Szüleim elmondásából tudom, hogy már csecsemőként is csak úgy tudtam aludni, ha a Sokol rádióból halkan szólt a zene a fülem mellett a kiságyamban. Szalagos magnóról és a recsegős „macskaszemes” rádióból hallgattuk apukámmal a jobbnál jobb muzsikákat. Ej, de vissza mennék!

 

 

 - Nem tudom! Sokat vagánykodtunk kölökként, de nem voltam sosem vezér. Apukám mindig azt mondta „Fiam, csibész, vagány legyél, ne tróger.” Ezt be is tartottam, de persze nem voltam mintagyerek. Visszahúzódó sem, mert akkor a fehér ingemet nem kellett volna naponta mosni, de az erőszak nem érdekelt, inkább kerültem (mint manapság is) az ilyen helyzetet. Ha kellett, persze megvédtem magam, mert előfordult, hogy kellett. Az iskola utáni szabadidőmet egészen más dolog foglalta le, mégpedig a zenetanulás. Amíg a többiek „rúgták a port a téren” én gyakoroltam.

 

 

 

 - 1972-ben kezdődött… Bár, ahogy már mondtam, születésem óta kellett a szervezetemnek a zene, de ’72-ben foglalkozni is kezdtem vele. Zongorán! Mint ahogy szinte minden gyereket,  engem is zongorázni írattak be a szüleim 6 évesen és így kezdődött minden. Anyu és apu legjobban a rock and roll-t (vagy rockabilly-t, kinek hogy tetszik) szerették, így az első előadók akiket hallgattam Elvis Presley, Buddy Holly, Little Eva, Bill Haley, Del Shannon, stb. voltak. Aztán jöttek szépen sorban a többiek, Beatles, The Mamas & The Papas, Rolling Stones, Creedence Clearwater Revival, és folytatódott: Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath, és sorolhatnám sokáig a zenekarokat. De még mindig csak zongorázni tanultam, komolyzenét, és egészen ’78-ig eszembe sem jutott, hogy elkezdjem a „nagyok” dalait megtanulni. Az első lemez, ami mint komplett album a kedvencem lett, az a Led Zeppelin - In Through the Outdoor című LP-je, és ezután rögtön a Nazareth - Malice in Wonderland című 1980-as nagylemeze lett. Őket követte az ugyan sokkal előbb megjelent Deep Purple - In Rock albuma, amiről már régóta kedvenc számom volt a Bloodsucker, de a komplett lemezt csak ’81-ben sikerült meghallgatnom. Ezek előtt a különböző együttesektől csak egy-egy dalt szerettem. Sok kedvencem van azóta is, de ami nálam a „pálmát viszi” a mai napig, az a Fonográf - Jelenkor című lemeze!

 

 

 - Igen. Trombitán, illetve harsonán is próbálkoztam ’74-78 között, de megfertőzött a gitár, amit 1978-ban sikerült először kézbe venni!

A zongora egyébként egy alaphangszer annak, aki zenét akar tanulni. No, persze nem arról van szó, hogy egy egyszerű hangszer (főleg gyerek kézzel), de olyan mint egy térkép, és egyszerre látod és hallod is a hangokat. Remélem érted, amit mondani akarok! Szóval a mai napig, ha egy harmóniát kell „látnom”, akkor a fejemben megjelenik a zongora klaviatúrája és látom amit hallani akarok, illetve megfogni a gitáron. (nevet) Na jó, nem bonyolítom tovább. Szóval a zongora nem csak egy csodás hangszer, hanem egyben térkép is, persze csak annak, aki tanult zenét. Mert aki nem, az maximum annyit tud a zongoráról, hogy tovább ég mint a hegedű! (nevet) A zongora komoly dolog volt, a fúvósok csak kísérlet – pláne, hogy nem bírta a szám a rezet –, viszont a gitár lett az igazi szerelem! ...Mégis basszusgitárosként lettem ismert zenész! (nevet)

 

 

 

 - Zenei általános iskolában kezdtem, ott zongoráztam és fújtam a rezet. Ezután magán zeneiskolában tanultam tovább, és ez már a gitártanszak volt, ott, ahol a Szörényi testvérek is tanultak sok-sok évvel előttem. Az alapoknál mindenképpen fontos, hogy olyan tanítson, aki maga is tanult zenész és el tudja mondani, meg tudja mutatni és meg tudja értetni a nebulóval, hogy ne háttal üljön a zongorához. (nevet) Elméletet tanulni elengedhetetlen! És ha jó a tanár, akkor a diák egyszer csak utoléri őt és tovább lép. Aztán még tovább és még feljebb. Nekem sajnos nem adta meg az élet, hogy iskolai szinten diplomát szerezzek zenéből. Hogy miért? Számos oka van és nem is nagyon részletezném, de a mai napig bánom, hogy akkor úgy döntöttem, ahogy döntöttem. Ugyan kicsit jártam a konzira, de másfelé kellet mennem… Az élet nagy úr! Maradt az autodidakta mód, amihez nagy segítség volt a már a ’80-as években is kapható videó kiadványok százai, amikben zenészek technikát, elméletet, ötletet, stílust mutogattak. De maga a tanulás és a gyakorlás mindennapos elfoglaltság nekem még ma is.

Hasznos volt tanárhoz járni, hasznos volt magamtól tanulni. A tanár, óhatatlanul is a saját stílusát adja át neked, autodidakta módon pedig a te saját stílusod kerül előtérbe. Hacsak nem akarsz kifejezetten utánozni valakit, vagy eleve stílustalan vagy és megtanulod „betanítottként” a riffeket.

 

 

 - Az óvodát „kinőttem”, az általános iskolás évek szépek voltak. Emlékszem, a 6. osztály életem legszebb négy éve volt! (nevet) A viccet félretéve, a középiskola a legmagasabb fokozat. A civil szakmám elektroműszerész. Dolgoztam is ebben a műfajban az iskola elvégzése és a katonaság megkezdése között. ’86-tól pedig már csak a zene és a hangtechnikusi munkák voltak/vannak. Természetesen technikusként is, de zenészként is nagyon jó, hogy műszerész vagyok. Tudod, kábelek, ohmok, amperek, forrasztások, stb.

 

 

 - Az első zenekarom a Kids, 1980-ban alakult, de valóban csak ’82-ben léptünk először közönség elé. Ami legelőször eszembe jut, hogy a nagymamám huzatos sufnijában próbáltunk és oda jöttek ki a Magyar Rádiótól felvenni két dalunkat és riportot készítettek velünk. Ez nagyon megmaradt. No, meg a lelkesedés, a sok próba, meg a hideg! Mert télen bizony kabátban próbáltunk. (nevet)

Szerintem minden kezdő zenész, zenekar azt gondolja „na majd mi/én leszek a legnagyobb, a legjobb”! Mi is komolyan gondoltuk, sokat próbáltunk, írtuk a dalokat és koncertekre jártunk, hogy lefigyeljük a nagyoktól a lényeget. Aztán eltelt az idő és csak én lettem zenész, a többiek civil pályán mozognak. Én viszont tanultam, gyakoroltam és végigjártam azt az úgynevezett szamárlétrát! Amit a szakmában elértem csak magamnak köszönhetem, még ha vannak is emberek, akik időnként segítenek az utamon. Akik ’89-ben „kiemeltek” és „felemeltek”, nos ők is azért tették, mert látták, hogy érdemes vagyok rá. Azért lettem főállású muzsikus, mert az akartam lenni!

 

 

 

 - Életem és pályám meghatározó élménye, koncertje a Kopaszkutya koncert volt a Tabánban. Ha addig nem is, de akkor biztos lett, hogy ezt akarom csinálni! ’81-ben megismerkedtem a HitRock zenekarral és náluk lettem technikus. Kezdőként rengeteg tanulnivalóm volt ezen a téren is, de helytálltam, és mivel a zenét, a gitározást még mindig tanulni kellet, de a színpad, a fények, a hangok, az árnyak és az egész miliő amit ez magában foglalt, megfertőzött és rátettem az életem. Ezt a szakmát választottam. ’85-től már nem csak a HitRock-nál technikuskodtam. Akkora szerencsém volt, hogy Nemes Laci – aki ennek az egész szakmának technikailag az „apja” – a szárnyai alá vett és mellette, tőle tanulhattam meg a fortélyokat. Kemény iskola és még keményebb „mentorom” volt Nemes Laci, de örökké hálás leszek neki! A nyolvanas-kilencvenes években szinte minden magyar zenekarral dolgoztam mint technikus, és számtalan külföldi szólistát, zenekart is alkalmam volt kiszolgálni. Csak pár név ezek közül: Toto Cutugno, Bonnie Tyler, Santana, Guns N’ Roses, Europe, stb. Akkoriban voltak olyan magyar zenekarok az ORI kötelékében, akik Nemes Laci és nélkülem nem voltak hajlandóak fellépni (koncertezni, turnézni)! Akkor érezték magukat „biztonságban” ha mi ketten ott voltunk.

 

 

 - Nos, miközben technikuskodtam, már volt átfedés, hiszen ’89-től session zenészként is dolgoztam rengeteg előadóval. Igen, basszusgitárosként! Érdekes dolog ez. Sosem tanultam basszusgitározni, de szívesen próbálgattam a hangszert Németh Lojzi, Póka Egon és Berkes Karcsi hatására. Egy ilyen „próbálkozás” alkalmával felfigyeltek rám, félrehívtak és felkértek Zoltán Erika kísérő zenekarába muzsikálni. Akik ezt a felkérést tették, a Neoton Família zenészei voltak, Jakab Gyuri, Bardóczi Gyuszi, Pásztor Laci és Zoltán Erika menedzsere, Joós Pisti. Azt is megkérdezték, hogy gitározni vagy basszusgitározni szeretnék-e, mert hallottak mindkét hangszeren játszani és tetszett nekik a játékom. Kemény kérdés volt, mert a zenekarban akkor Vámos Zsolti gitározott, őt pedig mint embert és mint zenészt is kedveltem/kedvelem. A basszusgitárost pedig nem ismertem, nem tudtam róla semmit, ezért a döntésem a basszus posztra esett. Így lettem basszusgitáros.

 

 

 - Húha! Ha nagy vonalakban, akkor sok minden kimaradhat és csak érintőleg említek formációkat. Miközben session zenészkedtem – Zoltán Erikával, a Pa-Dö-Dö-vel, Jakab Gyurival, Zámbó Jimmyvel (6 évig), Szulák Andreával, Kikivel, de sorolhatnám a neveket sokáig –, azért voltak olyan csapatok, ahol zenekari tagként, szerzőként voltam jelen. Ilyen például a Roxérum, a Missió, vagy a Drappsapka, a HitRock, és még jó pár együttes. Szinte minden zenekarba úgy kerültem, hogy megkerestek és felkértek arra, hogy dolgozzam velük. Ez alól csak a Roxérum kivétel, mert ott alapító tag vagyok/voltam. Voltak bandák, ahol basszusgitárosként, voltak olyanok, ahol gitárosként dolgoztam és volt olyan csapat is, a HitRock, ahol mindkét pozíciót betöltöttem. Voltam fronténekes is, azaz „főhős” – hangszerrel a nyakamban vagy épp a nélkül – nem egy csapatban. Zámbó zenekarában volt olyan időszak, amikor a billentyűs hangszereken játszottam.

 

 

 

 - Az, hogy mikor, melyik felkérést fogadom el sok mindentől függ. A legfontosabb, hogy olyan közegbe kerüljek, ahol jól érzem magam zeneileg, emberileg, szakmailag. Mert ha be is szállok egy zenekarba, de idővel kiderül, hogy métely van a csapatban, akkor én elköszönök, még ha fáj is belül. Van, amikor vacillál az emberfia, mert mégiscsak sok munkát, energiát fektetett a dologba, de rövid időn belül be kell látni azt, hogy nem érdemes maradni. Nem jó érzés rossz emberekkel dolgozni. A hazug-szarkeverő, gázsitolvaj, maguktól elszállt társak megölik az ember lelkét. Használnak, kihasználnak, becsapnak, meglopnak, majd mikor két lábbal széttapostak mindent maguk körül, úgy gondolják, hogy dolgukat jól végezvén még hátba is szúrnak, meghazudtolnak! Undorító!

 

 

 - Nem volt és most sem tudatos a politikai és/vagy társadalmi kérdéseket feszegető szöveggel rendelkező zenekarok kiválasztása számomra. Ez de szép mondat lett! Apukám mindig azt mondta: „Fiam, maradj távol a politikától mert az nem jó.” Én ennek ellenére belekóstoltam és képviselő lettem, de hamar rá kellet jönnöm, hogy édesapámnak igaza volt. Említed a Rolls Frakciót… Nos, ők már a ’80-as évek elején megfogtak engem, mert úgy ánblokk volt jó, amit csináltak. Akkor én még 15-16 éves fejjel igazából talán nem is értettem a szövegekben megbúvó mondanivalót. A történelmi szövegvilág az más. Az úgy ott van. A történelem létezik. Ott van több ezer éve feketén-fehéren, még ha le is tagadták, még ha le is tagadják, még ha el is ferdítik az igazat vagy épp meghazudtolják a történelmet és becsapják az embereket, az akkor is van! Létezik, megtörtént és ezen dolgok/események megéneklése az én olvasatomban egy küldetés. És ez a küldetés politikától mentes kell legyen. Számomra az. Mert bár igaz, hogy a történelmet a mindenkori politika befolyásolja, de magát a történelem elmesélését politikai befolyás nélkül kell megtenni. Nem lenne szabad, hogy a kultúra és a művészet is függjön bármilyen politikától. Egy együttesben a szakmaiság, a zenekaron belüli tisztesség, megbízhatóság és a jó hangulat fontos. Ha nem is ír felül mindent, hosszú életű nem lészen semmi az említettek nélkül.

 

 

 - Jó kis buli buli volt az 50-es Gönci koncert. Egy félig átfogó képet adott az éveimről. Azért csak félig, mert sajnos – a hely és az idő szűke miatt – mindenkit nem tudtam meghívni, akivel dolgoztam az évek során. De majd a 100-nál megismételjük! Elégedett vagyok-e? Igen is meg nem is. Nagyon jó dolog azt csinálni nap mint nap amit szeretsz. De talán lehettem volna elkötelezettebb és anno másképpen kellett volna döntenem, de azt hiszem, hogy az élet nehézségei ellenére sok mindent elértem. ’98-ban egyedül maradtam az akkor 9 hónapos kislányommal, akit négy éves koráig egyedül neveltem. Ő most 20 éves. Épp ma! És azóta van még három testvére a második nejemtől. Szóval, ez alatt az idő alatt semmilyen fellépést, felkérést nem tudtam elfogadni és ez elég komolyan hátralökött engem a sorban szakmai berkeken belül, de talpra álltam – köszönhetően második feleségemnek is – és újra felkapaszkodtam. Az, hogy jutok-e tovább, majd kiderül. Szeretném ha úgy lenne. Még ég a tűz!

 

 

 

 - Imádom! Az egyik felem zenész, a másik felem sporthorgász! A horgászat az egyetlen olyan tevékenység az életemben ami „kikapcsol”, a zene pedig az egyetlen ami „bekapcsol”. Totyogni alig tudtam, de már a pecabot ott volt a kezemben és horgásztam. Fénykép is van róla. Hat éves koromban már egyedül eveztem az egyevezős faladikkal keresztül a Dunán. Aki tudja mi az a ladik, az tudja/érti, hogy ez mekkora dolog. Aztán, ahogy cseperedtünk, egyre többet és egyre komolyabban horgásztunk apukámmal és lánytestvéreimmel. Igen, a két húgom is. Mindhárman évekig versenyeztünk mint sporthorgászok, de ez a szenvedély mára már csak nekem maradt meg, félig amatőr-félig profi módon. Azért félig, mert a másik felem zenész lett.

Kölökként kezdtem versenyezni és elmondhatom, hogy a mai napig egyéni versenyen 7. helyezettnél rosszabb még nem voltam. Jártam évekig versenyzőképző, úgynevezett edzőtáborokba, ahol a horgászat csínyját-bínyját mesterek tanították. A dobáspontosságtól a horogkötésig, csak, hogy a laikus számára is érthető dolgokat említsek. És rengeteg versenyen vettem részt. Abban az időben nem így voltak a horgászversenyek mint manapság, hogy gondol egyet a Gizi Bácsi, aztán leszervezi. Nem a bevételről szólt. Másként működött a dolog és volt rangja, tétje. Nem csak a vízparton voltak versenyek ahol halat kellet fogni, hanem a teremben is, ahol gyakorlati és elméleti feladatokkal kellet versenyt nyerni. Egyébként, nem véletlen, hogy az életemben ilyen fontos helyet foglal el a horgászat, hiszen apukám nem csak engem „nevelt” mint utánpótlást, hanem rengeteg ifjoncot tanított a természet, az élővilág tiszteletére, szeretetére és a horgásztechnikák, módszerek elsajátítására. Ő az elmúlt 40-50 évben nagyon sokat tett magáért a horgászatért, annak fejlődéséért, de a fejlődés folyamatának fennmaradásáért is. Hiszen hosszú évek gyűjtésének eredményeképpen létrehozta – kiállítási anyagként – Európa legnagyobbnak és legkomolyabbnak tartott  horgászmúzeumát! Ami most két részre oszlott és egy részét Gödöllőn, a kastélyban, másik részét Sarudon, a Horgászmúzeumban lehet megnézni. Szóval a „fertőzöttségem” innen van, és most rajtam a sor, mert egy 1968 óta működő sporthorgász egyesület elnöke lettem – és állíthatom, nem tombolán nyertem ezt a  posztot –, így tovább szolgálhatom az utánpótlást, a természetet, a horgászatot mint versenysportot! A jövőben is szeretnék a verseny és sporthorgászattal foglalkozni, mert van mit tenni és az ifjoncokat tanítani kell.

 

 

 - Foglalkoztam! De senki nem tanult, csak mindenki egyből Metallica-t akart játszani. Meg azt hitték, hogy egy hét után már úgy fognak „tekerni” mint Satriani, de az órára felkészületlenül jöttek. Az elmélet tanítása pedig csak egy kósza álom volt a számomra az érdektelenségük miatt. Háromszor szóltam, negyedik alkalommal megkértem, hogy ne lopja az időmet és ne jöjjön többet. Nem minden a pénzről szól! Így inkább nem tanítok, nem bosszantom magam.

 

 

 - Gyakorolni mindennap kell legalább egy órát! Ha valamiért kimarad, akkor az ujjgyakorlatnak mindenképpen meg kell lennie. Mindig van mit gyakorolni, tanulni. Előfordul még manapság is, hogy napi 4-5-6 órát is rászánok.

 

 

 - A saját stúdió az sosem lesz kész! Tudod, ez olyan mint a lemezkészítés. Egy lemezt csak abbahagyni lehet, befejezni sosem. És az borzasztó, hogy csak 24 óra van egy napban. Nekem sosem elég. Szinkron stúdiókban, zenei stúdiókban is dolgoztam mint hangmérnök. Jelenleg is írok zenéket, szöveget, mikor mi jut eszembe. Hallgatok zenét, új előadókat is, de válogatós vagyok. Szabadidőmben, ha csak lehet, horgászok és ott csönd van, nincs zenehallgatás. Az autóban ott igen, de nem a kereskedelmi agymosást, hanem amihez kedvem van, CD-n.

 

 

 

 - Van egy trike-om. Az egy háromkerekű chopper motor. Három éve nem ültem rajta, mert nincs rá időm, de ezt megelőzően sokat jártunk motoros találkozókra a „vassal” és nem csak fellépni. Szeretem a motorozást, szeretem a szabadság érzést!

 

 

 - Ahogy szokták mondani, a téma az utcán hever. Egyszer csak beugrik valami, akár tudatosan keresem a hangot, akár csak épp gyakorlok, vagy utazom az autóval. Nem tapasztaltam, hogy valaminek kell történnie ahhoz, hogy alkossak, de már előfordult, hogy azért alkottam, mert történt valami. Mondjuk egy „dúsan megterített” múzsa megtalálhatna úgy 25 és 30 éves közötti tartományban… Csak az asszonynak meg ne mond! (nevet)

 

 

 - Nekem az a jó dal, ami felkelti a figyelmemet és magával ragad. Mindegy, hogy Korda Gyuri vagy Volbeat az előadó. Legyen benne valami, amitől egyedi. Jó riff, jó szöveg, fülbemászó refrén, jó hangszerelés, stb. De leginkább zene legyen, ne folyosón való fémvödör rugdosás!

 

 

 - Ahogy mondtam, jelenleg két fontos zenekarom van, a GT Project és a Pannónikum. De ez nem fontossági sorrend. A többit pedig szeretem, azért csinálom. Nosztalgiából, a jó társaság  és a jó zene miatt. Janicsák Pistával, Sárközi Anitával is szoktam még fellépni, valamint a B52 zenekarral is, ami kifejezetten kitüntetés és öröm számomra. Időről-időre jönnek ilyen megkeresések mint a Radics Emlékesten való fellépés, vagy az Elhallgatott Zenekarok előadáson való részvételem, ahol Szakcsi Lakatos Bélával és Kőszegi Imrével állhatok színpadra. Ezeket mindig egy kis előrelépésnek gondolom és nagyon élvezem. Minden ilyen alkalom kihívás, de most ez a Bajtalás koncert különösen az, hiszen két világhírű jazz ikonnal játszhatok együtt. Őrület ...ez is velem történik!

 

 

 - Zenei ízlésemben széles a paletta. Nagyon szeretem azt az úgynevezett „déli muzsikát” amiből „folyik a vér” és „laza mint a rigalánc”, és kedvelem például a Kansas, Foreigner, Journey-féle west-coast stílust is, de a Tina Turner, Joe Cocker-féle soul zene is jöhet. A jó zenét szeretem és mindegy a stílus. Nem vagyok műfaj függő. De a raptől meg ettől a ízléstelen, igénytelen, haszontalan mulatóstól a hideg is kiráz. 

 

 

 

 - Igen, és ez szorosan összefügg a zenékkel, amiket hallgatok. Csak magyar előadók közül emelnék ki párat, a teljesség igénye nélkül: Póka Egon, Földes László, Tátrai Tibi, Syrius, Fonográf, Török Ádám, de vannak még, bár nem sokan.

 

 

 - A bakelit (vinyl) lemeznél nincs jobb! Mindenféle műfajból van itthon több száz, de a CD és DVD (zenei) gyűjteményem is komoly. Kazettából is beszereztem több százat. De ennek ellenére nem mondom magam igazán gyűjtőnek. A számomra fontos muzsikák azért megvannak, és ha látok-hallok valahol valami jót, hát megveszem.

 

 

 - Ilyennek mint most! De egy kicsit jobban elismertnek, mert az zavar, hogy lassan minden hangszertulajdonos kapott valami „húdejóvagyok” díjat a nem tudni mire, de a zenészeket valahogy nem akarják elismerni! Ja, és nem akarok celeb lenni... csak tenni a dolgom, amíg lehet.