Egyes bölcsek azt mondják, a teremtett világ felfogható úgy is, mint ami a két nem között feszül ki. De nem olyan értelemben, mintha százalék szerint, képlettel, matematikailag lehetne besorolni az eseményeket, a létezőket e két pólus közé húzott számegyenesre. Inkább két párhuzamos síkjaként, eltérő megközelítéseként az eseményeknek. Úgy, mintha az egész világ egy szőttes lenne, és a két nem ennek vetülékfonala és láncfonala volna. Egyik nélkül sem valósulhatna meg a világ nagy szőttese.
Ilyen értelemben, ebből kiindulva felfedezhetjük, hogy a magyar néptánc egyféle rejtett nyelven az életről beszél. És teszi ezt a nemi szerepek kiemelésével, saját helyén való megjelenítésével.
A néptáncban – azon belül is a páros táncban – van egyfajta, a kettősséget, így a nemiséget érintő organikus rend. Mindig a férfi az irányító, a tánc formájának kitalálója, míg a lány az, aki minél figyelmesebben leköveti, és szépséggel telíti meg ezt a formát. Egy egyszerű, és kézenfekvő párhuzam jut eszünkbe: a férfiak teremtik meg a házat, mint keretet, a nők pedig feldíszítik, otthonná varázsolják azt. Eszerint tehát a két nem közül a férfi az aktív, a nő pedig a reaktív szerepet játssza. Magyarán mindegyikőjük aktivitása, koncentrálása, részvétele megnyilatkozik és szükséges, csupán más-más módon. Legegyszerűbb példát véve ez éppen olyan, mint egy randevúra hívás. Ahol a fiú hívja el a lányt, akinek aktivitása pedig a válasz formájában nyilatkozik meg.
Most azonban egy konkrét gesztust kívánunk bemutatni, és titkait – ahogy lehet – felfedni, hogy hasznunkra váljék tisztelt őseink tudása saját nemi szerepünk szépségének felfedezésében. Több tájegység páros táncában is előfordul, hogy a fiú ahhoz, hogy magasabbra tudjon ugrani csapásolás közben, a lányra támaszkodik. Ez az elem is, bár nem konkrétan, de megfigyelhető az életben. A nő az, akinek karjaiban, mint szerető, gondoskodó alapon, a férj megpihenhet a kimerítő harcok vagy a mindennapi munka után. A nő az, aki főz neki, mos neki, gondoskodik róla, hogy a férfi így mindkettejük érdekében és mindkettejük dicsőségére minél „magasabbra tudjon ugrani”. Ha nem lenne ott a lány, aki támasztja a csapásoló fiút, sokkal kisebb teljesítményre lenne képes, és ha nem lennének nők, akik gondoskodnak férjükről, bizony jóval nehezebb volna az életben előrejutni a férfiaknak is. Gondolhatnák egyes asszonyok, hogy de hát ez milyen igazságtalanság! Hogy csak övé a dicsőség! Csak ő építhet karriert! Csak ő csapásolhat! De ahogy egyszer egy fiú azt igen őszintén kifejezte: „Nem is lenne értelme kiállni csapásolni, ha nem lennének ott a lányok!”, ebből látszik, hogy a látszat ellenére egyáltalán nem független ez a lányoktól. Egyrészt a lányok motiváló szerepe miatt sem, másrészt pedig azért sem, mert amikor két ember egy párként táncolni kezd, akkor ők tulajdonképpen egy testként működnek, nem különválaszthatók maradéktalanul egymástól. Egy kölcsönös testsúlyviszonylatban vannak, és egy kerek rendszerként mozognak együtt. A táncuk a kettejük tánca lesz együttvéve, a közös táncuk. Így amikor a fiú kiáll csapásolni, ő sem csak magáért áll ki. Hanem akkor képviseli azt a lányt is, akivel táncol és akire támaszkodik. És az, ha ő ott jól teljesít, mindkettejük örömére és dicsőségére válik. Van, hogy szinte ráncigálja vállánál fogva a lányt az ügyesen csapásoló fiú. Hát ki mondaná, hogy nem járul hozzá, hogy nem hős a leányka, aki ezt kiállja?
Tulajdonképpen az a gondolat, hogy én miért nem állhatok ki úgy, mint egy fiú, egy önzőségből fakad, mégpedig hogy az ember már csak a saját személyében képes gondolkodni. Már annyira atomizált egyedként képzeli el magát, hogy nemhogy mint egy király, egy egész birodalmat, vagy mint egy nemzetségfő, egy egész nemzetet képvisel, de már kettő személyben, egy emberpárban sem tud gondolkodni. Csak én, én és én. De a mélyére tekintve a dolgoknak, ez egy téves azonosulásból következik. Hogy az adott ember önmagát teljesen saját személyével tekinti egyenlőnek. Pedig ez korántsem igaz. Az ember nem csak egy ember, nem csak egy létező a sok között, hanem mivel saját képmására teremtette őt az Isten, mindent képes megismerni, mondhatjuk: minden és mindenki képes „lenni”. Így tud lenni egy személy is, egy házaspár is, egy nemzet is, de az egész világ is. Nem szabad az embernek ilyen pókhálókat fonnia maga köré az önzés fonalából. A végtelen gyermekei vagyunk, és jogos örökösei. Hát miért börtönözzük be magunkat?
De van egy másik jellemzője is annak a gesztusnak, amikor a fiú a páros táncból kissé kilépve egyedül csapásolni kezd, a lány pedig mellette áll, nagy figyelemmel várakozik, hogy a fiú egy apró árulkodó mozdulatára rögtön reagálva újra hozzálépjen, hogy forgásba lendülhessenek. Táncházakban nagyon szeretem nézni ilyenkor a várakozóállásban lévő lányokat, és én magam is nagyon szeretem ezt a várakozást megélni. Mert nagyon figyelmesnek kell lenni, és olyan finom jeleket kell meglátni, ami igazán kihívás az ember számára. A lány ilyenkor nagy figyelemmel ügyeli, milyen derekasan csap a fiú, mintha csak ő tenné, és koncentrál, mikor kell visszatérnie. Olyan ez, mint amikor a nők főznek otthon a család férfitagjainak, és nagy örömmel, készenlétben várják, vajon mikor jönnek haza a komoly, hőn szeretett urak.
A fentiekből látható, hogy milyen kiterjedt elemzésekre adhat okot, mily sok rejtett üzeneteket hordoz magában akár egyetlen mozdulat is évszázados táncörökségünk szövedékében. E miatt azt javaslom mindenkinek, aki táncol, elemezze értelmével is, ha van hozzá kedve, megismervén a világ rendjét általa, aki pedig nem táncol, hát táncoljon!