- Magyarország 1996. január 29-én jelentette be hivatalos csatlakozási szándékát a NATO-nak, amely 1997. július 8-án három közép-európai országot, hazánkat, Csehországot és Lengyelországot hívta meg a szervezetbe. 1997. november 16-án népszavazást tartottak Magyarországon, az érvényes szavazatok 85,33 százaléka a csatlakozást támogatta. Ennek eredményeként Magyarország 1999. március 12-én vált tagjává az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének. A népszavazáson feltett kérdés a következő volt: „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?” Ön egyetértett?
- 1996-tól Írországban folytattam egyetemi tanulmányaimat, így sajnos a népszavazás idején nem tartózkodtam Magyarországon. Ettől függetlenül határozott véleményem volt és van a referendummal kapcsolatban. Magyarország ezer éven át nagyhatalmak gyűrűjének szorító ölelésében, nagyhatalmi érdekek örvénylő sodrásában próbálta több-kevesebb sikerrel politikai, gazdasági, katonai szuverenitását megőrizni. Nem véletlen, hogy a magyar néplélek számára a legféltettebb, legértékesebb kincs nemzeti szuverenitásának megőrzése. Rövidlátó, naiv, elhamarkodott és határozottan önsorsrontó lépésnek tartom azt, hogy pár évvel miután végre kiszabadultunk egy ránk erőltetett függési rendszerből, a szovjet geopolitikai érdekek érvényesítésére létrehozott Varsói Szerződésből, mi önként és lelkesen feladjuk a szabadságunkat, és betagozódunk egy másik idegen katonai szövetségbe. Őseink, ’56 vagy ’48 hősei és mártírjai bizonyára forognak sírjaikban.
Magyarországot nem azért hívták meg a NATO-ba, mert hazánk felkészült a tagságra, hogy megbecsült tagja, egyenlő partnere legyen egy katonai együttműködésnek, hanem azért, mert a délszláv háború idején Magyarország a térségben földrajzilag meghatározó helyen fekvő országként jó katonai támaszpontként szolgált a NATO-haderőknek. Ilyen értelemben a NATO-nak akkor nagyobb szüksége volt Magyarországra, mint hazánknak a NATO-ra.
Azt se felejtsük el, hogy a hidegháború lezárását követően az ún. nyugati integrációval, vagyis az európai uniós, valamint NATO tagságot célzó egyoldalú euroatlanti külpolitikával hazánk, egész Kelet-Közép-Európával egyetemben a nyugati érdekszféra része, vazallusa lett. Ezzel – akarva-akaratlanul – a nyugat, pontosabban a nyugat geostratégiai törekvéseit döntő mértékben meghatározó USA játékszere lettünk, statiszta abban az amerikai hegemóniáért folytatott küzdelemben, amely nagy eurázsiai riválisainak, Oroszországnak és Kínának a kiiktatásával az egypólusú világrend létrehozását célozza. A NATO keleti irányú bővítését az USA riválisai irányába tett jókora lépésként kell értelmezni, minden más magyarázat csak figyelemelterelés és népbutítás. Persze a hazánk függetlenségét feláldozó fideszes és szoclib körök azt mondják, hogy ez orosz propaganda, de ez nem igaz. Magyarország szempontjából végzetes lehet, ha az USA által folyamatosan gerjesztett orosz-ellenes kampányban a két nagyhatalom ütközőzónájába kerülünk, ráadásul az agresszor oldalán. Van ezzel kapcsolatban már történelmi tapasztalatunk, nem is kevés. A Jóisten őrizzen attól, hogy ez újra bekövetkezzen.Ugyan így érdeke hazánknak, és mellesleg a világnak is, hogy a kialakulóban lévő új világrend ne a nyugat által messianisztikus lendülettel erőltetett egypólusú világrend legyen. Ez katasztrófához, világégéshez vezetne.
- A szocialista Horn-kormány és az Országgyűlés pártjai egyöntetűen a NATO-tagság mellett álltak ki. A parlamenten kívüli pártok közül a Munkáspárt és a MIÉP ellenezte a csatlakozást. A MIÉP nem látott arra garanciákat, hogy a NATO szavatolja Magyarország biztonságát, illetve az 1956-os forradalom idején megfogalmazott semlegességre hivatkozott. Ez lényegében megegyezik a Jobbik mostani álláspontjával.
- NATO-tagországként több kötelezettséget vállalunk, mint amennyi védelmi garanciát kapunk. De egy picit visszalépnék. Minden rendszerváltó politikai párt, az MDF-től az MSZP-n, és az SZDSZ-en át a Fideszig bezárólag gondosan összeválogatott bábokból áll, akiket már a 80-as években kiszemeltek a feladatra, hogy miközben szimbolikus kérdésekben látványos ideológiai csatározásokat folytatnak, a lényegi kérdés tekintetében, vagyis a nemzeti szuverenitásunk visszaszerzése ügyében érdemi lépések ne történjenek, sőt, közös erővel, egyetértésben tagozzák be hazánkat az új gyarmati struktúrába. Nem véletlen, hogy az euroatlanti külpolitikai orientáció máig minden kormány tevékenységét végigkísérte. Ez még akkor is így van, ha voltak, vannak egyes politikusok részéről kiszólások – ezek színházi elemek csupán, amik arra szolgálnak, hogy minden terv szerint haladjon tovább.
A Jobbik szerint Magyarországnak szuverén módon, a nagyhatalmaktól függetlenül kell alakítania a politikáját, és még akkor is erre kell törekednie, ha történetesen része egyik vagy másik politikai vagy katonai szövetségnek.
Azért is bölcs dolog így cselekedni, mert megtanulhattuk: sorsdöntő pillanatokban soha senkire nem számíthatunk, csak magunkra.
- Tavaly októberi beszélgetésünk során Ön ellenezte, hogy a NATO új parancsnoki központot hozzon létre Magyarországon, és idegen katonák, NATO-erők állomásozzanak hazánkban. A NATO-t egy oroszellenes, agresszív-offenzív katonai szövetségnek nevezte, amely az Egyesült Államok vezetésével egy Oroszországgal való összecsapást akar kiprovokálni. Azóta az Európai Unió legsúlyosabb válságává vált a népvándorlássá terebélyesedő illegális bevándorlás. Reális fenyegetés, hogy a bevándorlási folyamatokat döntően befolyásoló közel-keleti helyzet kulcsjátékosai, mint az Egyesült Államok és Oroszország között éles konfliktus bontakozzon ki Európában?
- Sajnos igen. Függetlenül attól, hogy éppen milyen hőfokon izzanak világunkban a konfliktusok, a két nagyhatalom szembenállásának tényén ez mit sem változtat, a szereplők és a szándékok jól behatárolhatóak. Attól még, hogy ma kevesebbet beszélünk az ukrán polgárháborúról mint egy évvel ezelőtt, és ma már inkább Szíria a slágertéma, attól még pontosan tudjuk, hogy konstans vészhelyzet uralkodik a szomszédunkban. Ténykérdés, hogy Kelet-Közép-Európa ütközőzóna a két rivális nagyhatalom között, hazánk a nyugat részeként frontvonalban van. Ez egy kényes és törékeny helyzet, amiben óriási felelősség hárul ránk a tekintetben, hogy milyen módon, milyen feltételekkel és milyen mélységig köteleződünk el egyik vagy másik irányba, miként vagyunk egy katonai szövetség tagjai. Magyarország az egyetlen NATO tagállam, ahol a lakáj-lelkületű politikai osztály folyamatosan külföldi elvárásokról, szerződésekből fakadó kötelezettségekről beszél, amíg mások nemzeti érdekeiket szem előtt tartva tesznek eleget bizonyos kötelezettségeknek. Ez óriási különbség, egy ország szuverén gondolkodásának fokát mutatja.
A NATO tagságunkkal kapcsolatos érzelmeimet döntő mértékben befolyásolta a két évvel ezelőtti walesi NATO-csúcs, ahol lényegében megváltozott a NATO, mint katonai szervezet célja és programja.
Az a katonai szövetség, amelyhez anno védelmi szövetségként csatlakoztunk, stratégiai irányváltáson ment keresztül és deklaráltan offenzív jelleget öltött, erős és nem titkolt orosz-ellenes éllel. A NATO parancsnoki központok létesítése, a rakétaelhárító rendszerek telepítése, a folyamatos hadgyakorlatok, azok helyszíne és jellege, a támadó képességek felvonultatása és fitogtatása mind erre utaló jelek. Ezekre természetesen mind megszületnek azonnal az ellenlépések, ami lehet, hogy az USA-ból nézve nem túl riasztó, de Kelet-Közép-Európában, ráadásul a megfelelő történelmi tapasztalatok birtokában nem éppen megnyugtató.
- A konfliktus alatt mit ért, hidegháborús erőfitogtatást, vagy konkrét háborús lépéseket?
- A konfliktus fogalma mára igencsak megváltozott. Ma már nem az idilli hőskorszakban élük, amikor a csatatéren szemtől szembe megküzdenek egymással a felek. Ma már többnyire proxy-háborúk zajlanak világunkban, amiben titkosszolgálatok, átláthatatlan pénzügyi háttérrel rendelkező NGO-k, alapítványi pénzen kinevelt „ellenzékiek”, terroristák, média- és propaganda-gépezetek, hitelminősítők feszülnek egymásnak és vívják egymással ádáz küzdelmüket. Az Ukrajnában tomboló konfliktusban a modern proxy-háborúk minden kellékét felvonultatták a felek. Ami különbség, hogy amíg a nyugat gátlástalan, és alattomos módon Ukrajnát saját érdekszférájába be akarja kebelezni, hogy így Oroszország közvetlen közelébe férkőzzön, addig Moszkva egyértelműen egy semleges Ukrajnában érdekelt, amely Oroszországtól távol tartja az ellenséges nyugati szövetséget.
- A NATO hajói, az Európai Unióval együttműködve március 14-től megkezdik égei-tengeri missziójukat a görög és török part menti vizeken. A küldetés célja az az embercsempészek elleni hatékonyabb fellépés. Mekkora szerepe lehet a NATO-nak a migránsválság megoldásában?
- A migránsválság megoldása érdekében a NATO döntéshozóinak a migránsválság okain kellene végre elgondolkodnia, vagyis azon, hogy a szervezet egészének vagy egyes tagállamainak külpolitikája, katonai hadműveletei mennyiben járultak hozzá a migrációs válság kialakulásához. Az égei-tengeri misszió nagyon dicséretes kezdeményezés, de csak tűzoltás, és siker esetén is csak tüneti kezeléssel ér fel. A migrációs válságot a gyökerénél kellene kezelni, ha hosszú távú megoldást szeretnénk.
A problémának pedig az a gyökere, hogy a NATO, vagy pontosabban a NATO meghatározó tagállamai az elmúlt évtizedekben sikeresen destabilizálták Európa közvetlen szomszédságát.
Észak-Afrikában és a Közel-Keleten jelenleg alig található stabilnak mondható ország, Európában meg Ukrajna áll az összeomlás szélén. Ami közös ezekben a térségekben, hogy mind a nyugat közvetlen vagy közvetett beavatkozásának a gyümölcse. A NATO-nak azzal kellene foglalkoznia, hogyan lehetne visszaszorítani a terrorizmust és újra élhető, prosperálható, stabil államokat létrehozni a romok helyén, hogy a migránsok a saját szülőföldjükön újra otthonra leljenek. Ezt a megközelítést jelenleg csak Oroszország alkalmazza. Neki van egyedül világos stratégiája arra, hogy Szíriát hogyan tisztítsa meg a terroristáktól, és hogyan juttassa vissza a hatalmat a legitim központi kormányzat kezébe. Erre a stratégiára kellene a nyugatnak rácsatlakoznia a gáncsoskodás és sunyiskodás helyett, máskülönben a migrációs válságnak nem lesz megoldása, bármit is csinál az Égei-tengeren a NATO.
- Korábban egy regionális együttműködés fontossága mellett érvelt, amely szerint a kelet-közép európai régió országainak, a Baltikumtól a V4 országain át egészen Romániáig és Bulgáriáig bezárólag közösen kéne fellépniük, elvetve a NATO oroszellenes fegyverkezési terveit. Ez az együttműködés egyre határozottabb formát ölt Brüsszellel szemben a migrációs válság megoldáskeresésében. A V4 kiinduló pontja lehet egy új stratégiai és védelmi együttműködésnek is?
- Igen. Alapvetően NATO-tagállamokról beszélünk, amelyek egy adott kérdés kapcsán példás gyorsasággal és hatékonysággal működtek együtt. Ez azért volt lehetséges, mert ezek az országok a nyugati társadalmaktól merőben eltérő történelmi múlttal és szociokulturális beidegződésekkel rendelkeznek, és hasonló alapállásról szemlélik a migrációs veszélyt. Ennek elhárítására közösen voltak képesek rendészeti és katonai erőket mozgósítani. Ez reményt keltő, hiszen megmutatkozott, hogy van még olyan zuga Európának, ahol megmaradtak az egészséges életösztönök és immunreakciók. Ugyanakkor jó alap is lehet ahhoz, hogy Kelet-Közép-Európa országai a nagyhatalmaktól független, szuverén közösséget hívjanak életre. Ami ezt a célt alapvetően veszélyezteti, hogy nagyon különböző geostratégiai gondolkodás jellemzi ezeket az országot, nagyon eltérő módon viszonyulnak a nagyhatalmakhoz.
Az Egyesült Államok jelenléte és stratégiai befolyásoló képessége óriási a térségünkben. Nagyon fontos lenne ettől a külső nyomástól megszabadulni, hiszen ez jelenti a szuverén gondolkodás és stratégia kialakításának előfeltételét.
Csak úgy lesz képes a nagyhatalmak szorításában senyvedő Kelet-Közép-Európa megmaradni, ha minden nagyhatalmi befolyástól mentes és önálló politikát folytat. Jelenleg sajnos azt látom, hogy az atlanti behatás Lengyelországban, Romániában, Horvátországban elég erőteljesen tetten érhető, és ha ez így marad, és egy amerikai érdek mentén alakul ki az egység, akkor a problémát reprodukáljuk, vagy más formában újrateremtjük.
- A Jobbik szerint mi most akkor az érdeke az ütközőzónában lévő Magyarországnak? Ki kell lépnie a NATO-ból?
- Nem. Jelenleg sajnos a NATO-nak nincs reális alternatívája. A rendszerváltást követő időszakban Magyarországnak a katonai szuverenitás és semlegesség irányába kellett volna elindulnia. Most azonban csapdában van hazánk, jelen pillanatban a NATO nélkül nem tudná megvédeni magát.
1997 óta eltelt 20 év, megszüntették a sorkatonaságot, leépült a honvédség teljes eszközállománya, a magyar katonák NATO-missziókban a világ különböző tájain vannak szétszóródva, olyan helyeken és olyan konfliktusokban vállalnak szerepet, amiben egy nem csak nevében magyar honvédségnek nem lenne szabad részt vállalnia. A sorkatonaság megszüntetése óta a honvédség létszáma és felszereltsége nem elégséges arra, hogy az ország védelmét ellássa. Nem mintha a NATO-szerződés 5. cikkelye, a kölcsönös segítségnyújtás kapcsán túlságosan optimista lennék. Magyarországnak hosszú távon törekednie kell arra, hogy gondoskodni tudjon a saját védelméről és biztonságáról mindenkitől és mindentől függetlenül. Ebbe az irányba kellene elmenni és nem pedig olyan illúziókat kergetni, hogy majd mások ellátják a mi védelmünket. Ha valamit megtanulhattunk a történelmünkből az az, hogy Magyarország soha senkinek a segítségére nem számíthat. A nemzetközi jog és a nemzetközi szerződések mindig úgy működnek, hogy ha a nagyhatalmaknak az érdekei éppen úgy diktálják, akkor közbelépnek, egyébként meg nem. Azzal a naiv elgondolással, hogy majd egy kritikus helyzetben kisegítik Magyarországot, egyszerűen le kell számolni.