(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Lassan két évtizede - s ez is azt bizonyítja, hogy kormányokon átívelő problémáról van szó - Gazsó Ferenc így írt a Mit tehet az iskola című tanulmányában: „Óriási társadalmi probléma, hogy a hazai oktatási rendszer jelenleg képtelen a strukturális gyökerű iskolázási esélyegyenlőtlenségek enyhítésére. a lakosság mintegy 40 százalékát reprezentáló alsó rétegekhez tartozók jelentős része funkcionális analfabétaként lép ki az oktatási rendszerből. A tömeges iskolai kudarc és a megfelelő képzettség hiánya következtében egy-egy új korosztály mintegy ötöde mobilitási esélyek nélkül, szakképzetlenül jelenik meg a munkaerőpiacon…” Amíg „csak” társadalmi gondok vannak az oktatással, a döntéshozók nem igazán érzik kényszerét a beavatkozásnak. Amikor azonban a gazdasági élet fajsúlyos szereplői - köztük a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének vezetősége - is arról kezdenek panaszkodni, hogy egyre nagyobb a szakadék a munkáltatói elvárások és a diákok tudása között, hogy gondot okoz a megfelelően képzett szakmunkások hiánya, hogy a kapacitáshiány miatt egyre több cég küzd nehézségekkel, akkor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a tudásalapú-innovatív gazdaság megteremtése az eddigi úton nem fog megvalósulni.
Az Oktatási Figyelőből kibontakozó siralmas összkép alapján elmondható, hogy a 15 éves magyar diákok bő egynegyede tulajdonképpen funkcionális analfabéta. S ugyanekkora arányban mind természettudományokból, mind pedig matematikából szintén nem érik el az alapvető készségszintet sem.
A szaporodó kritikákra válaszul többen is megoldási programcsomaggal rukkoltak elő. A Magyar Nemzeti Bank által felkért szakértők kidolgozásával 2018. júliusában véglegesített 180 lépés a magyar gazdaság fenntartható felzárkózásáért, majd ennek szerves folytatásaként a 2019-es Versenyképességi program 330 pontban is kifejtik, hogy az egy főre jutó GDP-t csak termelékenységnövekedéssel lehet elérni, és változtatások nélkül a közepes fejlettség csapdájában ragadhat az ország.
Ezért a humántőke-fejlesztés megvalósulása érdekében egy sokkal hatékonyabb, jóval eredményesebb oktatásra lenne szükség – vallja a Jobbik, hiszen a matematika, a természettudományok, valamint a szövegértés terén nem csak az uniós, hanem a cseh-szlovák-lengyel V3 átlagtól is elmaradnak a 15 éves magyar fiatalok.
El kellene azt is érni, hogy minél kisebb legyen a lemorzsolódás, a fiatalok sokasága - legnagyobb részt cigány tanulók - pedig ne essen ki az iskolarendszerből, mert a nemzetgazdaság nem sokra ment az előző években képzetlenül a nyakukba szakadt 16-17 éves gyermekmunkásokkal…
Közismert, hogy a legrosszabb helyzettel a szakképző intézményekben, hátránykompenzálásban amúgy is alulteljesítő oktatási rendszerünk párialétre kárhoztatott szegmensében találkozni. A sokszor valóban problémás gyerekektől megszabaduló általános iskolák gyakorlatilag tovább passzolják a tőlük tudatos pályaválasztás nélkül, komoly lemaradással kikerülő diákokat. Így azok gyakran mindenféle szakmai érdeklődés nélkül kötnek ki valamelyik „gladiátorképzőben”. A negatív szelekció miatti nehézségek koncentrálva jelennek meg ezekben az iskolákban, erőn felül leterhelve a pedagógusokat is. Önámító hazugság lenne nem észrevenni, hogy nehéz olyan osztályban tanítani, érdemi eredményeket elérni, ahol a funkcionálisan analfabéta, valamint sajátos nevelési igényű, illetve hátrányos helyzetű diákok nagy számban jelennek meg.
Kiemelkedő jelentőségű kellene, hogy legyen, hogy a magyar oktatási rendszer érezhetően csökkenteni tudja a diákok társadalmi és gazdasági hátteréből adódó különbségeit.
Annál is inkább, mert szinte már közhely, de a Z generációt tényleg úgy kellene tanítani, hogy olyan szakmákra legyenek alkalmasak, amelyek még nem is léteznek. Ezért az oktatásnak alkalmazkodnia kell a változó munkahelyi elvárásokhoz (ezalatt semmiképpen sem a piaci-vállalati igények szolgai kielégítését értve) , hiszen az ipar 4.0, a negyedik ipari forradalom elemei azt mutatják, hogy az elkövetkező évtizedekben gyökeresen átalakul a termelés és a munka jellege. Az új világ, a szemünk előtt kibontakozó technológiaváltás teljesen át fogja alakítani a munkaerőpiacot is. Számos területen egyre olcsóbb és könnyebb lesz emberek helyett robotokat alkalmazni (gondoljunk csak arra, hogy egyre terjednek az automata pénztárak, nem ül már senki a metró vezetőfülkéjében, és az önvezető gépjárművek elterjedésével még az olyan viszonylag nagy elismertségnek örvendő szakma, mint a kamionsofőröké is eltűnhet). Az automatizálható munkakörök aránya hazánkban már így is hozzávetőlegesen egyharmad lehet, a technológiai fejlődés felgyorsulásával pedig ez tovább nőhet. Az MNB szakértőinek számításai szerint a 2000 és 2015 között eltelt másfél évtizedben a szakmunkások aránya 11%-kal csökkent a vállalati szektorban.
Persze az emberek közötti kapcsolatokon alapuló szakmák bajosan lesznek digitalizálhatók, de a technológiai robbanás hatására még inkább felpöröghet a kasztosodás, és ezzel az intenzív leszakadás folyamata is. Egyre fontosabbá válik, hogy a munkavállalók tanulás-fejlődési képessége erős legyen, hogy képesek legyenek nagyobb hozzáadott értéket előállítani. Aki ugyanis nem tud ezekhez az új jelenségekhez alkalmazkodni, aki ehhez nem kap elegendő támaszt az iskolában (otthon sokszor hiába várja…), az a társadalom perifériájára szorul. Arra még fokozottabban lesz igaz, hogy ott marad, ahová született.
A kérdés csupán annyi, hogy azok, akik napjainkban gyakorlatilag funkcionális analfabétaként hagyják ott az iskolapadot, milyen újabb és újabb kudarcokkal fognak majd szembesülni? Mi lesz azoknak a fiataloknak a sorsa, akik sokszor döbbenetes ismerethiánnyal, alapvető kompetenciahiánnyal, felkészületlenül kerülnek ki az utcára? Akik nem rendelkeznek középszintű- vagy szakképzettséggel, akik nem rendelkeznek hasznosítható tudással, azok sokkal nehezebben helyezkednek el a munkaerőpiacon, illetve közülük sokan lesznek hosszú távon inaktívak.
Csath Magdolna a közeljövő társadalmi-gazdasági dilemmáit összefoglaló könyvében (A múltból a jövőbe) a brit The Economist Intelligence Unit gazdasági elemzőcsoport 2015-ös tanulmányára hivatkozik, ahol 56 ország esetén vizsgálták azt a kérdést, hogy mennyire felkészültek az egyes országok munkavállalói a jövőre. A hetedik helyezett Németországgal szemben hazánk csak a 25-ik helyet tudta megszerezni, ami nem vetít elénk túl fényes jövőt. A Világgazdasági Fórum 2016-17. évi jelentésében a vizsgált 138 ország között Magyarország az értékláncok hossza tekintetében csak a 113. helyen állt, ami azt jelenti, hogy nálunk az alacsony hozzáadott értéket képviselő összeszerelés dominál. Az ilyen munkahelyeken tulajdonképpen biorobotként alkalmazott dolgozóknak - munkájuk jellegéből adódóan - nem is igen van rá lehetőségük, hogy azokat az ún. „soft skilleket”, mint amilyen például a problémaorientált gondolkodás vagy a kooperativitásra való képesség - és amelyek egyre inkább belépőt jelentenek az elkövetkezendő korszak munkaerőpiacára - fejleszteni tudják.
Bölcs közpolitikákkal azonban sikerülhet megerősíteni az iskolát, és azon keresztül az emberek munkaerőpiaci alkalmazkodó képességét. A tudásalapú társadalom feltételeit az egész életen át tartó tanulás közoktatásban való megalapozása biztosíthatja a leghatékonyabban. Ehhez feltétlenül szükséges a hagyományos pedagógiai kultúra megváltoztatása is, hiszen a frontális, leginkább csak lexikális ismeretközlő módszerek mellett teret kell, hogy kapjon a kompetencia alapú oktatás is. Az is nyilvánvaló, hogy a tanulásban nem lehet rendszeridegen elem a mai igényeknek jobban megfelelő - ha úgy tetszik, „gyerekbarát” - szociális konstruktivista felfogás sem. De újfent csak hangsúlyozni kell, nem csak az oktatáspolitikát irányító államnak és az iskolákban tanító pedagógusoknak van felelőssége. Az legalább ennyire egyértelmű, hogyha a családokban nincs meg az iskolai teljesítményelvárás, ha nincs értéke a tanulásnak, akkor papolhat itt bárki, a helyzet javulni nem fog.
A szerző pedagógus, a Jobbik országgyűlési képviselője, a Kulturális bizottság alelnöke