Most ráadásul az ópusztaszeri élmény filmnézéssel is gazdagodott. A Magyarország 1000 éves történelmét röviden bemutató animációs kisfilmet a Greenzero Kft. készítette. A film mindössze 15 perc, de igazán illő módon, modern kori eszközzel teremti meg ugyanazt a hangulatot, amiért a jó öreg körképünket is látni akarjuk újra és újra.
Ópusztaszer legnagyobb híressége a Feszty-körkép, amit talán senkinek nem kell bemutatni. Magától értetődő szenzáció, amelyet mindenkinek látnia kell egyszer. De az ópusztaszeri nemzeti történeti parkban még ezer más látnivaló várja az ide látogatót. Aki igazán kimerítően körbe szeretné járni, hosszan szimatolni bele az ősmagyarságtól teli levegőbe, annak talán még egy nap sem lesz elég idő. Skanzen szebbnél szebb paraszt- és kisiparos-házakkal, kiállítások magyarságról, Kárpát-medencéről, történelemről… stb. Aki ide látogat, ne feledje szemügyre venni azt a harmóniát, amelyet a mai világ anyagainak és technológiáinak a régi magyar formavilággal való keveredése ad: a Csete-jurták és a Feszty-körképnek otthont adó Rotunda újragondolt régi építészeti elemekkel igazán szép előképei lehetnének egy, a jövőben kialakuló nemzetiességében egyedi építészeti stílusnak.
A nyár végén, augusztus 2. és szeptember 15. között ráadásul féláron nézheti meg akárki az említett filmet, Szent István napján pedig (augusztus 20.) egész napos, ingyenes ünnepi programokkal várják a családokat. Majd szeptember 4-én megtartják a szobori búcsút, püspöki szentmisével, felidézve a régi búcsúk hangulatát. Ez az egyik legnagyobb ünnepe az emlékparknak. Ilyenkor lovaskocsikon, hintókon és szekereken érkeznek a környékbeliek, egész napos programokkal, vásárral és népzenével csalogatják a látogatókat. Ekkor adják át a Szer Üzenete-díjat is (megkapta már – többek között – Szörényi Levente, Nemeskürty István, Prof. Dr. Papp Lajos… stb.), amely az emlékpark saját alapítású kitüntetése.
Nincs olyan az országban, aki ne hallott volna legalább egyszer e varázslatos helyről. Varázslatos? Igen, mi mást mondhatnánk egy olyan parkra, központra, amelybe ha belépünk, először csak kicsiben, majd egyre bizsergetőbben kezd perzselődni, égni valami szívünk legközepén. Csak melegszik és melegszik, ahogy egyre több elemére ismerünk rá annak a valaminek, amit titkon, befogadó közegben szeretett magyarságunknak nevezünk. Mi ez, ha nem varázslat? Hogy ma, a 21. században, amikor ezen ősi korból (legalábbis a látható dolgok szintjén) már minden eltűnt lassan: vallás, élet- és államforma, a legtöbb szokás, öltözet… stb., mégis… a Feszty-körkép közepén állva megcsap minket e kor szele, és ősi magyarságunk parazsa belülről izzik fel. És abban a pillanatban nem tudnánk megmondani, mit jelent ez… A honfoglalást? A tülkök hangját? A táltosdobot? Vagy a nyilak záporozó süvítését?
Azt érezzük, mint Pilinszky:
„nem tudom, és mégis,
hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom.”
Hát ezt tudjuk. E mély, kemény és mégis érzékeny nép lángokkal szegélyezett útját. Nekünk nem a víz árján, mint Mózeséknek, hanem a tűztengeren kellett és kell keresztül vándorolnunk. És akadt, és mindig akad egy-egy vezéralak, aki tovább és tovább visz minket. De ahogy az éjjel, úgy a tűztenger sem érhet soha véget. Mert valakinek ezt is el kell végeznie. Talán ez a mi feladatunk, a mi magyarságunk feladata. Kitartani, ha van segítség, ha nincs. Csak menni, menni előre, amerre a túlpartot hisszük. És úgy hisszük, mint semmi mást. Magyarként vágtatni át… nyílegyenesen… a tűztengeren.