Ugyanakkor a szakértő úgy látja, az Európai Néppárt által védelmezett magyar kormányfő sokkal hatékonyabban ássa alá a szabadelvű vívmányokat, mint a „radikális jobboldali” párt tehetné.
Mudde – kissé drámai körítéssel – megállapítja, hogy a Fidesz maga is használ „radikális jobboldali” elemeket politikájában, mind a retorika, mind a konkrét cselekvések szintjén.
Példaként olyan, mára kiüresedett, ejtett kommunikációs paneleket említ, mint a halálbüntetés visszaállításának felvetése, a migránsok számára kialakítandó munkatáborok ötlete, vagy az Orbánnak ősbűnként felrótt illiberális-beszéd. Intézkedésekre szintén olyan példákat sorol, melyek szinte kivétel nélkül a kormánypártok egyéni, politikai érdekeit szolgálták (egyházügyi törvény), vagy ha szükségesek is voltak, akkor is sikerült lényegükben elszabotálni, vagy minimum megkérdőjelezhető módon megvalósítani őket (új alkotmányt, a déli határzár építése). Ebből látszik, hogy a politológus mennyire nem lát át a Fidesz által vitt Patyomkin-politikán.
Farkas, báránybőrben
Alaptézise szerint a radikális jobboldali politika, mint bármely más politikai irányzat, nem csak önmagában létezik, és nem pusztán a radikális jobboldali pártokra lehet jellemző, elemeit más erők is felhasználhatják (példának Tony Blairt említette, aki szociáldemokrata létére neoliberális megoldásokkal is élt, de mi nyugodtan ide citálhatjuk a neoliberalizmus által daganatrendszerként átszőtt magyar baloldalt is).
Ez alapján a Fidesz tehát a konzervatív báránybőrbe bújt, szélsőséges farkas, hiszen radikális elemeket hoz be a mainstreambe, hogy elhódítsa a Jobbik szavazóit. Teszi ezt ráadásul az európai konzervatívok hallgatólagos támogatásával, hiszen szerinte csak azért nem meszelte még el a kormányt az EU, mert a néppárti politikusok konzekvensen kiállnak egykori alelnökük mellett, és gáncsolják a Brüsszelből indított eljárásokat.
Az elemző felteszi a kérdést: vajon számít-e, hogy a Fidesz tényleg egy radikáljobbos erő-e, vagy csupán egy konzervatív párt, mely radikális elemekkel él? A válasza: igen is, meg nem is. Mudde konklúziója szerint van különbség a radikális jobboldali elemek meggyőződéses, ideológiai szintű használata, és egy választási taktika részeiként való alkalmazása között.
Egy kis szürrealizmus
És az elemzés itt fordul át politikai sci-fibe, amikor is a politológus arról értekezik, megváltozott-e volna alapvetően Magyarország, ha a valóban radikális Jobbik került volna hatalomra? A válasza természetesen igen, hiszen szerinte a párt nagy valószínűséggel kiléptette volna az országot az EU-ból, és nyílt együttműködésre lépett volna a putyini Oroszországgal (így, egyenes konklúzióként); plusz, naná, hogy korlátozta volna a kisebbségek, elsősorban nyilván a cigányok és a zsidók jogait… (Itt azonban fogytán lehetett az ihlet, vagy még inkább a tájékozottság, mert a képzeletbeli blődségeken kívül, több különbséget nem sikerült találni a két párt politikája között.)
A mainstream mint közvetítő
Összességében, a politológus három okból tartja a liberális demokráciára leselkedő nagyobbik veszélynek a Fideszt (és a mainstream pártokat úgy általában):
1. A már említett képessége folytán, hogy mainstream pártként radikális jobboldali elemeket integráljon politikájába.
2. A Fidesz kormányon van, míg a Jobbik ellenzékben, ráadásul nagyobb kormányzati rutinnal rendelkezik, mint a kormányon általában „ineffektívebb” radikálisok.
3. Ebből a tapasztalatból fakadóan, a Fidesz, és a hozzá hasonló mainstream pártok jobban tudják érvényesíteni az illiberális tendenciákat, amiben segíti őket, hogy nagyobb beágyazottsággal bírnak a közigazgatásban, az igazságügyben… stb.
A tanulság Mudde szerint az, hogy a radikális kihívásra illiberális válaszokkal operáló pártok (legyenek azok bárhol a világban) a radikális politika közvetítői, ami nagymértékben rá van utalva ezekre a mediátorokra, hisz általuk tud a leghatékonyabban hatást gyakorolni a politikára.
Az a gyanús, ami nem gyanús
Tehát, ami első ránézésre konzervatív Kossuth-kiflinek tűnik, az valójában ordasnáci, reakciós Bratwurst. Finoman szólva is érdekes konklúzió, és roppantul emlékezet a nálunk huszonöt éve szajkózott „összekacsintás a szélsőjobbal” típusú rettenet-imamalomra (hogy ne menjünk egész a ’40-es évek végének politikai légköréig). Amivel, mint tudjuk, pont a valódi változást óhajtó, látszatintézkedésekkel meg nem elégedő, nem rendszerpárti politikai alakulatok megjelenését akarták megakadályozni egyesek. Ez az elemzés is valami ilyesmire törekszik azzal, hogy nem ereszti be a politikai mainstreambe a radikalizmust, csak valamiféle besugárzó, partvonali pozíciót juttat neki, még akkor is, ha a hazai és az európai trendek egyértelműen ennek ellentéte felé haladnak.
T.T.