Orbán Viktor immár 22. alkalommal tartott évértékelőt. A hazai politikai életben ő honosította meg a műfajt a polgári kormányzás második évében (1999-ben), és láthatóan ezen a pályán sem cserélte még hatosra a „nyolcas számú mezt”. Már egy ideje, különösen a 2002-es vereséget követő évértékelő óta szóhasználatukban harciasabbak, üzeneteikben megosztóbbak ezek a beszédek, s a 2010-es kormányváltást követő időszakban új ellenségképek is megjelentek. A mostani értékelő e tekintetben is illeszkedett a sorba, és folytatta a múltidéző, absztraktból a konkrétumokra forduló, a politikai napirend alakításának kormányzati szándékát erősítő, eredményeket, teendőket és kihívásokat taglaló gyakorlatot.
Az alaphangot a miniszterelnök beszédét felvezető Balog Zoltán adta meg, aki református lelkészként, volt miniszterként és a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány kuratóriumi elnökeként „nemzeti, keresztény és polgári” értékdimenziót jelölte meg, mint a kormányzati politika irányjelzőit, egyúttal Niedermüller Péter mondataira reflektálva szólalt fel a kirekesztés ellen. Ez a „mi-ők” szembenállást plasztikusan megjelenítő, mozgósító erejű, „magas labda” volt, amit valakinek le kellett csapnia. A kormányfő ugyanakkor mégsem foglalkozhat másod-, harmadvonalbeli ellenzéki politikusok megszólalásaival.
Orbán Viktor a trianoni diktátum száz éves évfordulójának felemlegetésével, az akkori viszonyok felidézésével indított. Egy magát jobboldalinak tartó pártelnök-miniszterelnöktől persze elvárható, hogy az egyik legnagyobb nemzeti tragédia centenáriumán legalább felütésszerűen megemlékezzen a témáról.
A múltidézést a jelen viszonyaival állította párhuzamba Orbán, hangsúlyozva a magyarság életösztönét, kitartását, teljesítményét, és nem utolsó sorban a jelentősen megváltozott nemzetközi klímát. Bár a „kakukktojás” Románia említését tudatosan kerülte a miniszterelnök, a másik két, egykori kisantant-állam felbomlásáról, a mostanra kivirágzó szlovák, szlovén, horvát, szerb kapcsolatról is szót ejtett. Ennek különös politikai aktualitást ad a kormány külpolitikai célrendszere, Orbán Viktor EU-n belüli, regionális szövetségépítési stratégiája, ami által igyekszik újabb hatalmi centrumot, ellenpólust képezni. A térségre „nyugati és keleti irányból érkező veszély” egyértelmű utalás a föderatív Európa-koncepcióra (és az intézményes Európa irányából érkező bírálatokra), valamint a biztonságpolitikai és migrációs kérdésekre.
A 2010-es kormányváltás óta eltelt tíz esztendő alkalmat adott az „elmúlt nyolc évet” (2002-2010) felidéző, „szocialista rémkormányzás” örökségéhez képest az Orbán-kormányok által elért eredmények sorolására. A „nemzeti önbecsülés” kiemelése (mint a siker alapfeltétele) rezonál a magyarok büszkeségét, igazságérzetét hangsúlyozó, főként az uniós intézményekkel és szereplőkkel szembeni vitákra, amelyekben ezek hivatkozási alapként jelentek meg.
Donald Trump és Boris Johnson pozitív, méltató felemlegetése is a politikai főárammal, a nyugati establishment-tel való szembenállást sugallja. A miniszterelnök a 2010-et követő „nemzetegyesítés” és a gazdaság rendbetétele kapcsán önálló, magyar modellről beszél (ami nem követte sem Brüsszel, sem Washington receptjét). Ennek a gazdasági-társadalmi modellnek (leánykori nevén „illiberális állam”, a 2019-es tusványosi beszéd óta „keresztény szabadság”) persze hiányzik a definiálhatóságot biztosító, tudományos alapja, amit igyekszik hívószavakkal, bizonyos társadalompolitikai intézkedések megjelölésével helyettesíteni.
Nem véletlen, hogy Orbán a rendszertipológiával kísérletezők „kínjáról” beszélt, amit „liberális okoskodásnak” állított be. A modelladás szándékát erősítette az „azt gondoltuk, Európa a mi jövőnk, pedig mi vagyunk Európa jövője” gondolata is, ami egyértelmű utalás a nyugati mintakövetés elvetésére. A demokrácia- és jogállamiság-vitákkal pedig a „nemzeti konzultációkra épülő kormányzást” állította szembe, mintha az a társadalmi egyeztetés vagy a közvetlen demokrácia egyik szép, ünnepélyes eszköze lenne, nem pedig egy irányított kommunikációs termék.
A liberálisok „diplomás kommunistaként” való beállítása, az „euroblabla”, az „IMF-aggyal”, „brüsszeliül” való gondolkodás után már csak a kormányfő két évvel ezelőtti évértékelőjén megfogalmazott „homo sorosensus” hiányzott. Erre nem is kellett sokat várni, hiszen a következő percek Soros György ármánykodásairól szóltak, arról, hogyan próbálta háromszor (meseszám) is „kifosztani Magyarországot”.
Vagyis a miniszterelnök az év eleji sajtótájékoztatóján beemelt új témákat is továbbvitte, amelyekről tavasszal nemzeti konzultációt is tartanak. A kommunikáció terén tapasztalható innováció tehát elsősorban nem új témákat jelent, hanem a régi főtéma új epizódokkal és szereplőkkel való bővítését. Mostanra ez mitológia-szerűvé vált.
Orbán Viktor szavaiból csakhamar az is kiderül, hogy valójában a társadalmi béke megbontása mögött is a „Soros-szervezetek és ügyvédeik” (na meg a rossz döntéseket hozó bírák) állnak, nem pedig a kormányzati ellenség-képzés.
Az elmúlt tíz év kormányzását az elmúlt száz év legjobb tíz esztendejének nevező Orbán Viktor igyekezett kedvező statisztikákkal alátámasztani a gazdasági sikerre vonatkozó megállapításait, hangsúlyozva, hogy annak pozitív hatásai a társadalom széles rétegeihez elérnek, tehát a társadalmi igazságosság elve sem sérül.
Az elmúlt időszak egyébként valóban látványos haderő-fejlesztését is a nemzeti önbecsüléssel kötötte össze Orbán, megemlítve a minket szövetségbe bekapcsoló NATO-tagság fontosságát. Emlékezetes, hogy első, 1999-es évértékelőjének központi üzenete – a NATO-csatlakozás aktualitása okán – is hasonló volt.
Szintén stratégiai jellegű üzenetként jelenik meg a klímavédelem tematikája, amivel korábban jól érzékelhetően nem tudott mit kezdeni a kormány és véleményformáló holdudvara.
A miniszterelnök erre a zöld radikális társadalommérnökségre utal, amikor a klímavédelem és a gyermekvállalás szembeállításának szélsőséges példáját emeli ki. Jól érzékelhető az a szándék, hogy a hagyományosan inkább baloldali szereplők által vitt zöld témákat a jobboldalisággal összebékítse, integrálja azokat a konzervatív, keresztény világképbe. Az ideológiai fogódzók mellett a meghirdetett akcióterv aztán a konkrétumokat is megadta. A „cselekedjünk, ne csak sopánkodjunk” felszólítással Orbán igyekezett ezen a téren is úttörőnek mutatni magát.
A tavalyi évértékelőn beharangozott családvédelmi intézkedések sikerének, népszerűségének sorolása, egyúttal a kedvezmények bővítésének távlati célok közötti megjelölése egyszerre utalás a meghirdetett magyar modellre és a felvázolt társadalmi-gazdasági kihívásokra. A magyar kilátásokat európai kontextusba helyezve Orbán Viktor azt hangoztatta, hogy a magyar sikerhez nélkülözhetetlen az „európai gazdaságpolitika” sikere is (ezt a múltban gyakran ostorozta a kormányfő). Ennek letéteményesét épp a nemzetállami szereplőkben látja az Európai Egyesült Államok bürokratikus monstrumának képével szemben, ami „helyben járást” kínál fejlődés helyett. Ez egyértelmű üzenet a föderatív Európa jövőképét megfogalmazó szereplőknek – itthon főként a DK-nak.
S ha már szóba került a jelenlegi ellenzék, Orbán a már bejáratott „semmi sem drága a hatalomért” érvrendszert rántja elő a „kisnyilas gatyát, vörös mellényt, szivárványos kitűzőt” viselő képzeletbeli karakter képét felfestve.
Az üzenet lényege: a sokszínű, elveiben kompromittálódott ellenzék nem tudja, hogy hová tart, hiszen önmagával sincsen tisztában (teknős példája). A miniszterelnök az ellenzéki együttműködés technikai innovációjából fakadó helyzetre reagálva nem az elért eredmények veszélybe kerülésének üzenetét közvetíti elsősorban a kormánypártok tábora felé (nem választás előtti szituációban vagyunk, így a tét növelésére most nincs is szükség), hanem az alternatíva-nélküliséget, az ellenzéki összefogás mögötti politikai tartalom hiányát.
A beszéd üzeneteit tekintve így válik teljessé. Történelmi összefüggésbe helyezi a 2010 óta eltelt időszakot, hangsúlyozza annak látványos eredményeit, önálló magyar modellt és regionális szövetséget hirdet a nyugati mintakövetéssel szemben, kijelöli a kormányzás előtt álló irányokat és kihívásokat, bemutatja a külső és belső ellenséget, igyekszik igazolni a kormányt ért kritikák jogtalanságát, és hozzájárul a közélet tematizálását lehetővé tevő, új kommunikációs termékek építéséhez.
A cikk szerzője politológus.