(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A doktor miniszterelnök úrnak a harmadik hullám kellős közepén is volt ideje és energiája, hogy szokásos péntek reggeli rádióinterjújában szót ejtsen a Petry-ügyről. Ezzel a figyelemmel azonban nem adózott sem Hrutka János menesztésének, sem a Franziska Tschinderle-t érintő köztévés becsmérlésnek, sem a szegedi egyetemen tanító Gulyás László sajátos tanári kultúrájának. Mindegyik ügy más. Az igazság pedig sem nem egyszerűen középen van, sem pedig részben mindenkinél egyenlő mértékben, az igazságot ugyanis a vélemények univerzumában nem érdemes keresni, és nem is érdemes oda lerántani. Ezek az ügyek valójában a magatartáskultúrát, demokráciafelfogást és polgári cselekvést érintik.
Bár Orbán Viktor Hrutka János Spíler TV-s menesztéséről nem mondta el a véleményét, kikövetkeztethetjük azonban, mit gondol róla, mert tudjuk, mit mondott Petry menesztéséről. Ha egy valódi újságíróval találkozott volna a Kossuth rádió stúdiójában, aki rákérdezett volna a Mészáros-tévéből elbocsátott korábbi válogatott labdarúgó ügyére, azt kellett volna mondania, mint amit Petry Zsolt esetében mondott: „nem kívánom Magyarországot minősíteni, […] Hrutka János nem vagy egyedül, mindannyian veled vagyunk”. Meg Franziska Tschinderle-vel. És Gulyás László egyetemi tanárral is?
A négy különböző történetben az elsődleges összekötő kapocs, hogy mind körülbelül egyidőben alakítja hazánk közbeszédét. Összekötő kapocs még az is, hogy a vélemény szabadságának értékével szembesít bennünket. Különbözőek azonban rengeteg részletben.
Hrutka Jánost azért menesztették a Spíler TV-től, mert több esetben – különösen pedig Gulácsi Péter melletti kiállásával – olyan véleményt fogalmazott meg, amely eltér, sőt, szembemegy a kormánypárti fősodrattól. A menesztésének okáról a Spíler TV azonban mismásolt, vagy velősebben fogalmazva hazudott, ráadásul Hrutka munkaszerződésének soha nem volt olyan pontja, hogy neki csak a kormánnyal egybecsengő közéleti véleményt szabad megfogalmaznia a nyilvánosságban.
Petry Zsoltot ugyanúgy saját szabad véleményének kifejtéséért menesztették a Hertha BSC-től, mint Hrutkát, ezt azonban a Hertha nem is tagadta, sőt, pontosan a felmondás okának nevezte. A Hertha szigorú döntése vitatható, az azonban tény, hogy a berlini futballcsapat régóta következetesen képviseli az itthon szitokszónak számító „nyitott társadalomként” minősíthető értékvilágot, és alá is írt egy Németországban született úgynevezett Sokszínűség Chartát.
Franziska Tschinderle ügye talán kissé kilóg, különösen a két focista menesztésével összevetve, de a vélemény szabadságának értéke és annak megkérdőjelezése itt is megjelenik. Az osztrák újságíró ugyan csak a munkáját végezve fogalmazott meg kérdéseket, amelyeket megküldött a Fidesznek, de ha el is fogadjuk a Fidesz és a köztévé által feltételezett elfogultságát, akkor is érthetetlen, miért kellett személyéről becsmérlő riporttal jelentkezni a magyar köztévé főműsoridős híradójában ha nálunk a vélemény extrém módon szabad. Hiába minősítette kérdéseit Bende Balázs külügyi szerkesztő a riportban álcázott állításoknak, mégiscsak kérdőjelek voltak a végén, amit a Fidesz korlátlan szabadsággal válaszolhatott volna meg ahelyett, hogy házivá degradált köztelevíziójával bejátszást szerkesztet. A Fidesz közleményében és az elvileg az újságírás intézményei közé tartozó köztévé „Kérdésekkel provokált az újságíró” című bejátszásában az újságírást magát vette célkeresztbe, de emellett azt is üzente, hogy bűn a kormánnyal szemben elfogultnak lenni.
Gulyás László szegedi professzor ügye még friss abból a szempontból, hogy kormánypárti politikus nem foglalt azzal kapcsolatban állást. Nem foglalt ugyan Hrutka menesztésével kapcsolatban sem, de ott a hallgatása egyértelmű üzenet, és hát magát a menesztését is lehet egyfajta üzenetként értelmezni. Gulyás László személye és ügye érzékeny lehet a kormány számára, de ma már nem lepne meg az sem, ha hamarosan pajzsára emelné őt is a miniszterelnök – a lovagkeresztjét már megkapta, és szabadszájúsága feltehetően ismert volt a kitüntetők előtt. Gulyás László ellen szexista és rasszista kijelentései miatt ugyanis hallgatói bejelentés alapján vizsgálat indult. Az egyetemi tanár kijelentéseinek ilyetén minősítéséhez nem kell elfogultság, ahogy – állítólag – ő beszélt a faji különbségekről az valóban kimeríti a rasszizmus fogalmát. Idézett mondatai nem a politikai korrektséget, hanem Magyarország Alaptörvényét sértik. Petry Zsoltot úgy menesztették a Sokszinűség Chartáját elfogadó Hertha-tól, hogy még a futballklub is elismerte, hogy a kapusedző szélsőséges nézeteket nem vallott, Gulyás László ezzel szemben vall. Ennek fényében erőteljesen vitatom Gulyás visszatámadását, hogy az őt ért bepanaszolást „a legrosszabb kommunista időkre emlékeztető” tettnek minősítette. Ami azonban igazán felháborító a számomra, az az, hogy rasszista gondolatvilágát „nemzeti, polgári, konzervatív értékrendként” azonosította. Lehet Gulyás nemzeti, polgári és konzervatív, de amiket idéztek tőle, és amiket feltehetően mondott is, azok ebbe az értékrendbe nem tartoznak bele. Minden ellenérzésemmel együtt sem szeretném azonban, ha megfosztanák katedrájától.
Nem tudni, Gulyás esetében az ellene folyó vizsgálat végül milyen eredménnyel zárul Szegeden. A rektor kormánypárti elkötelezettsége miatt nincs ok aggodalomra, azonban kérdéses, mi is ebben a kérdésben a kormánypárt érdeke. Ítélhetik úgy, hogy Gulyás túl messzire ment, hadat üzenve a politikai korrektségnek (legyen az akár éppen csak emberségesség) azonban kínos volna elhallgattatnia egy harcias támogatóját.
Legyen a motiváció túlzott emberi jogi érzékenység, vagy legyen pártpolitikai érdek, a vélemény szabadságának sérülése aláássa a demokráciát. A legszebb emberbaráti eszméket sem lehet fenyítéssel és megfélemlítéssel terjeszteni, ezt a keresztényeknek a mögöttünk lévő véres évszázadokban bőven volt alkalma saját – és mások – bőrén megtanulni. Az emberi méltóságot sértő vélemények bírálata azonban nem azonos a fenyítéssel és a megfélemlítéssel, a vitatás nem azonos a „cancel culture” jelenségével, hanem a vélemény szabadságához tartozik hozzá. Sőt, ha megbélyegzés helyett vitatok egy véleményt, azzal elismerem annak létjogosultságát, és az enyémmel egyenrangúként is kezelem. A „ne ítélj, hogy ne ítéltess” témánkhoz egyébként passzoló evangéliumi felszólítást átfordíthatnánk itt arra, hogy „vitass, hogy téged is megvitathassanak”. Ehhez a hozzáálláshoz érett személyiség és érett polgári mentalitás kell, személyiségfejlődés, nem pedig háború a politikai korrektség ellen.