A párizsi merényletsorozat már jelezte, Európa vezetőinek vég nélküli idiotizmusát emberéletekben mérik. A tegnapi robbantás pedig világossá tette, hogy ez tulajdonképpen senkit sem érdekel.
Az első ISIS-akció után még én is azon lamentáltam, vajon tényleg most találták-e meg a kiváló indokot arra a mitikus "háttérhatalom" fondorlatos erői, hogy korlátozhassák a szabadságjogokat, felszámolják a nemzetállami szuverenitás maradékát és a valóban fajsúlyos fenyegetésre hivatkozva létrehozhassák dédelgetett álmukat, az Európai Egyesült Államokat.
Status: quo vadis
Ennyi idő után azonban szépen látszik, hogy nem ez a helyzet. Az injekciós sületlenségekkel szemben, nem alakváltó, szabadkőműves, atlantiszi reptiliánok mozgatják a szálakat, és az európai vezetők sem olyan minden hájjal megkent, fondorlatos, őrült zsenik, mint amilyennek az átlag ember szereti őket képzelni.
Európa továbbra is egy frusztrált, a nagytőke zsebében ücsörgő vénasszony, és hasonszőrű sleppjének kényszerképzeteit és tehetetlenségét nyögi. És Merkel nem enged a víziójából. Még akkor sem, ha ez az ő, vagy a pártja politikai pozícióiba kerül.
Ez egy megroppant elme görcsös ragaszkodása a Wilkommenskultur maga teremtette, irreális álomvilághoz. Ilyen az, amikor valaki, segge alatt Európa legizmosabb gazdaságával, és az ebből fakadó hatalommal "önmegvalósít", mert megteheti, és nagyon nem érdekli, hogy ehhez ki, mit szól, beleértve a valóságot is.
Aki most naivan arra számít, hogy majd a tegnapiak után "végre történik valami", az sürgősen fejezze be az álmodozást, és térjen vissza a realitások talajára.
Ha itt bárki, bármit is akart volna intézni, akár az általános helyzet, akár Európa felszámolásáért, az már Párizs után lépett volna. De nem lépett. A mindenhatónak fantáziált háttérembereknek kisebb gondjuk is nagyobb - tehetségük pedig inkább kisebb - annál, hogy bármelyik irányba is előremozdítsák a dolgokat.
Nyugaton az elit fejében a viszonyok masszívan változatlanok, az emberek pedig kezdenek belefásulni a felfokozott helyzetbe, ami itt keleten az olyan politikai szélkakasok malmára hajtja a vizet, mint Orbán Viktor, akinek úgy kellett a brüsszeli tragédia, mint a falat kenyér.
Hol van az a régi nyár?
A "bölcs vezér" valószínűleg nagyon örült, hogy újra kinyithatta a válsággardróbot, és leakaszthatta a vállfáról a már kissé molyrágta megmentő jelmezt, kipakolhatta játékkatonáit a Pesti utcákra és háttérzenének felrakhatta a terrorlemezt.
Mert a miniszterelnök számára a migrációs krízis pontosan olyan politikai termék, mint a polgári Magyarország volt annno, csak ez kicsit effektívebb, mert az amúgy is egzisztenciális félelemben tartott társadalmat, papíron, nem nehéz belehajszolni a terrorizmustól való rettegésbe. Egyszer már bejött, látszólag pedig most is a keménykedés a kifizetődő, hát marad ez a kotta.
A Fidesznél kétségbeesetten keresgélték, vajon mivel tudnák megismételni a tavalyi népszerűségugrást, amit a kerítésépítéssel sikerült produkálniuk. Most úgy tűnhet, Salah Abdeslam az Orbánnak megfelelő talpalávalót húzza, ám könnyen meglehet, hogy a hangolásba ezúttal csúszott némi hiba.
Az embereket ugyanis jelenleg, a sokkon túl is, jobban érdekli a kormánypártok korrupciója, az egészségügy és az oktatás tarthatatlan helyzete. Egy távoli merényletet pedig nagyon nehéz lesz úgy testközelbe hozni a magyar választók számára, ahogy a Keletinél dzsemborizó bevándorlókkal a migrációs válságot lehetett.
A helyzetet nagyon szépen szimbolizálja a tegnap este velem szembesétáló életkép, amikor a tömött mozgólépcsőn rajtam kívül senki sem bámulta meg a TEK három, állig felfegyverzett csillagharcosát, de a bejáratoknál posztoló készenléti rendőrök sem sokak érdeklődését mozgatták meg.
Úgyhogy játszhatja azt a miniszterelnök, mintha legalábbis nálunk robbantottak volna, minden csoda három napig tart, és ha még a Facebook sem borult belga zászlóba, akkor az embereket bizony nagyon nehéz lesz sokáig paráztatni az itthon nemigen létező terroristákkal.