A hazai fesztiválok mindeddig elmaradhatatlannak hitt felvezetője, a tűző napon aszalódás a kapu előtt itt elmaradt. Amikor világosan látszott, hogy szombat este nagyon sokan leszünk, a mezei látogatók előtt is megnyitották a VIP-bejáratot.
Az idegölő tumultus elkerülése annak fényében még jelentősebb fegyvertény, hogy idén már személyi igazolvány is kellett a jegyek átvételéhez. (Ez egyébként adatvédelmileg első blikkre minimum véleményesnek tűnik, ám ennek megítélését inkább meghagynánk a hozzáértőknek). Ahogyan az várható volt, akadtak szép számmal olyanok, akik úgy vélték, praktikusabb a személyi iratokat a szálláson hagyni, ha több tízezer ember, és vélhetően jó néhány zsebtolvaj társaságában töltik az estét. Ám a problémás eseteknek külön pultot nyitottak, ahol 10-20 percnyi sorban állás, és némi szuperrugalmas ügyintézés után lényegében mindenki bebocsáttatást nyert. Szintén jár a piros pont annak a szervezőnek, akinek eszébe jutott, hogy néhány száz forintért esőkabátokat is áruljanak. Az éjjel ránk szakadó zuhéban sok százan gondoltunk hálás szívvel rá.
És, akkor beszéljünk arról is, amiért ezúttal ellátogattunk a Leghűségesebbe: a Slayerről.
Mindenekelőtt szögezzük le: a fanyalgó kritikák által emlegetett „hakni hangulatból”, „kötelező körből” mi bizony nem sokat éreztünk. A mosolygós, fehér szakállú Vérmikulás, Tom Araya és bandája igenis odatette magát a soproni színpadra.
A zenei szakma által „A” koncertzenekarként emlegetett együttes nyilván irgalmatlanul magasra tette a lécet az elmúlt három évtizedben, és ez néha épp az ő dolgukat nehezíti meg a legjobban. Minden bizonnyal volt már ütősebb fellépésük akár Magyarországon is – ám az a bizonyos léc egy percig se remegett szombat este sem. A South of Heaven-Raining blood-Angel of death mesterhármas pedig igazi trash orgia volt. Az azonban így is igaz, hogy az igazi, fergeteges metal buli valahogy elmaradt. Csakhogy ez igazából nem Slayerék, hanem a közönség miatt volt.
Pogó, ugrálás, zúzás alig volt. A legtöbben csak elégedetten bólogattak. Ami persze világosan jelezte, hogy tök jól érzik magukat. Ám ez az üzenet így a színpadig már aligha jutott el. Arayáék onnan alapvetően néhány száz ember kivételével egy öregesen, óvatosan duhajkodó tömeget láthattak. Nem csoda, hogy a frontember nem volt olyan közlékeny, mint Svájcban, ahol még egy nagy vihart kavart, nagyon nem píszi monológra is futotta az erejéből két nóta között.
A közönségnek sajnos nem csak a lelkesedésével, de a létszámával is akadtak gondok. A mindössze néhány ezres tömeg valószínűleg alapvetően két dologra vezethető vissza.
Előző nap játszott az Iron Maiden, és sok rockernek bizony nem volt ideje, vagy pénze mindkét legendát megnézni. Ez egy közepes méretű eklektikus programú fesztivál. Egy ilyen, rétegzenét játszó bandát pedig vagy nagyon nagy rendezvényre (pl. Sziget), vagy kifejezetten rock/metalra kihegyezett buliba (pl. Hegyalja) érdemes elhívni. Így sem elég elkötelezett, sem elég nagy nem tudott lenni a hallgatóság.
Bájosak voltak a szüleik nyakában ülő, fülig érő szájú gyerekek, akik élő bizonyítékai voltak annak, hogyan száll a fémzene szenvedélye apáról fiúra és lányra. Ám egy igazi, brutál hangulatú Slayer-bálban legfeljebb a leghátsó sorokba meri az ember bevinni a gyerekét – ők viszont 15-20- ik sorban tapsikoltak önfeledten.
Most akkor ez egy rossz buli volt?
Nem, semmiképpen. Más volt, mint amit megszoktunk? Az tagadhatatlan.
Tudomásul kell venni, hogy nem csak a nyolcvanas-kilencvenes évek rockmagazinjaiból szigorúan ránk vicsorító metal istenek felett nem múlt el nyomtalanul az idő – de mi felettünk sem. Ha Tom Araya szakálla megőszült, akkor miért kellene meglepődnünk azon, hogy a 16 évesen szakadt fekete farmerban és ezerszer mosott, kinyúlt Slayer pólóban járó rajongókból 30-40- 50 éves jogászok, orvosok, tanárok, szobafestők és pincérek lettek – vagyis középosztálybeli átlagemberek. Nekik pedig sokszor már a 4-5 feles sem elég ahhoz, hogy az első sorban őrjöngjenek. A zene, amely 20-30 esztendővel ezelőtt a tizenévesek hitvallása, és lázadása volt, mára sokszor a középkorú családapák (tisztelet persze a jelen levő családanyáknak is!) évi 1-2 alkalommal megengedhető, konszolidált vadulásává vált.
Erre legkésőbb akkor kellett rájönnünk, amikor egy ötvenes úr kikérte magának, hogy a lábára léptünk – egy Slayer koncerten.
De ez egyáltalán nem tragédia. Ma már nem csak a Rolling Stonestól, vagy a Black Sabbathtól nem várjuk el, hogy ugyanolyan veszettek legyenek, mint 40-50 évvel ezelőtt – de a szüleink generációjától is megdöbbennénk, ha ugyanolyan féktelen bulit csapnának rá, mint akkor. A rock valóban örök és elpusztíthatatlan – de az idő múlása ellen nincs beoltva. És ha ezt elfogadjuk, akkor simán lehet hatalmasokat bulizni így is. Ahogyan mi is tettük szombat este Sopronban.