Az az igazság, hogy nem vagyok igazi Black Sabbath rajongó. Számomra a metál legendákat az egy-két generációval későbbi zenekarok jelentik, a Judas Priest-től az Iron Maiden-en át a System of a Down-ig. Arra készültem, hogy megnézem a stílus atyjait, megiszom közben pár sört, és elismerően bólogatok a kedves, tiszteletre méltó öreguraknak, hogy még színpadra tudnak állni így hetven felé. Nagyon komoly csalódás ért. Ozzyék nem voltak sem kedvesek, sem tiszteletre méltóak – helyette felrobbantották az Arénát.
Pedig úgy indult, hogy pont az lesz, amire számítok. A kezdő számnál, a lassú, befordult Black Sabbath-nál buligyilkosabb, kezdésre alkalmatlanabb zenét elképzelni sem lehet. A közönség persze üdvrivalgással fogadta ezt is. Igaz, minden bizonnyal azt is dübörgő ováció fogadta volna, ha Ozzy a londoni telefonkönyv első kétszáz nevének, vagy az általa fogyasztott kábítószerfajták felolvasásával indít. De már itt látszott, hogy nem nyugdíjas rocksztárok hakniján vagyunk. Tökéletes hangzás, tökéletesen pontos, a muzsikát 100 százalékosan át-és megélő zenészek – és egy frontember, akiről ordít, hogy lassan hetven évesen is ugyanúgy élvezi ezt az egészet, mint negyven esztendővel ezelőtt.
A játszott nóták listája alapján egyértelmű volt, hogy Ozzyék nem egy életmű-koncertet akartak adni, sokkal inkább felvillantani azt, miért is kezdtek ők új fejezetet annak idején a rocktörténetben. Egyetlen negyven évesnél fiatalabb nóta sem hangzott el, végig a hetvenes években maradtunk. Az első négy album klasszikus, mázsás riffjein, az Into the Voidon, a Warpigsen, az After Foreveren, a Hand of Doomon keresztül végigkövettük a metál születését. A záró Iron Man, Children of the Grave, és persze az elmaradhatatlan Paranoid pedig a sötét, borongós egy óra után hatalmas fiesztát csinált az Arénában.