(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Háború küszöbére sodródtak nem túl távoli szomszédaink, Örményország és Azerbajdzsán. Ilyen mérvű konfliktust a térség az 1994-es tűzszünet óta nem látott.
A legősibb keresztény állam ismételten kiszorult a „keresztény szabadság” zászlója alól?
A vasárnap óta tartó határvillongás és lövésváltások konkrét kiváltó okát lehetetlen megnevezni. A két fél egymásra mutogat. Az ismert szófordulattal élve az a fél kezdte, amelyik visszalőtt. Azerbajdzsánt és Örményországot Hegyi-Karabah enklávéjának vitatott státusza sodorja már sokad ízben konfliktusba egymással. Az Azerbajdzsánhoz tartozó területet javarészt örmények lakják (az elmúlt években az azeriek el is menekültek a térségből), Sztálin mégis az azeri államhoz csatolta, hogy örök vitára és még inkább Moszkvától függő helyzetbe taszítsa a két országot. Az összeomló Szovjetunió köpenye alatt Hegyi-Karabah (egy 2017-es népszavazás óta Arcah nevet viselő) szakadárárállam 1991-ben kiáltotta ki függetlenségét. Az államot - pár hasonló státuszú országot leszámítva - semelyik hatalom és nemzetközi szervezet nem ismeri el, hivatalosan még a szomszédos Örményország sem, amelyik azonban gazdaságilag működteti.
A függetlenedési törekvés hatására háború robbant ki a térségben, amely az 1994-es fegyverszünettel ért véget. Azóta is rendszeresek a villongások a két ország között, de olyan komoly konfliktusra, mint a most vasárnap kialakult, eddig nem volt példa. A helyzet súlyossága nem feltétlenül a halottak számában mérhető, hanem a két ország radikális kommunikációja jelzi, valamint az aggasztóan komolyan vett harci mozgósítás mindkét állam részéről.
Két ország konfliktusán azonban messze túlmutat ez az erődemonstráció. Túlmutat azért is, mert már eddig is rengeteg ártatlan civil esett áldozatul a karabahi vitának, nem beszélve arról, hogy az ország mostoha státusza miatt reménytelen a valódi gazdasági fellendülés, ahogy a sok azeri menekült is megnehezíti a szomszédos azeri régió társadalmi helyzetét. Ahogy az 1914-es is balkáni puskaporos hordó sem csak a Balkánról, úgy Örményország és Azerbajdzsán konfliktusa sem csak erről a két országról szól. A sztereotípiákkal szemben Örményország mögött Oroszország (Putyin), míg Azerbajdzsán mögött az erdogani Törökország áll. Az örmények – Sztálin elvárásainak eleget téve – a jóindulat reményében példátlan szolgálatkészséggel engedelmeskedtek az orosz érdekeknek, így a putyini Oroszország nem lehet közömbös sorsuk iránt. Mégis a nagy medve országa egyszerre árul fegyvereket a konfliktusban érintett mindkét államnak. Ezért inkább érdekes Törökország megszólalása, amely ország a nemzetközi közvéleményben egyedülállóan markáns hangot ütött meg az ütés-váltás hatására, egyértelműen Azerbajdzsán oldalára állva. Minden nemzetközi fórum és nagyhatalom, az EU, az USA, de még a részben érintett Oroszország is a fegyverropogás beszüntetésére szólította a feleket, egyedül Erdogan állt ki az egyik fél mellett.
A kormány szempontjából a hallgatás visszásságát itt az is adja, hogy a két ország közül az egyik egyértelműen keresztény identitású. Ráadásul Örményország esetében a legősibb keresztény államról beszélünk. Azbej Tristan visszatetsző vehemenciával bélyegzi meg politikai ellenfeleit keresztényellenességgel, és szerénytelen magabiztossággal tartja magát a keresztény ügy egyedüli hiteles képviselőjének, de hiába az örmény származása, egy szót sem ejt oldalán – sem a vasarnap.hu propagandaoldala nem ír cikket – az örmény-azeri konfliktusról.
Félreértés ne essék, nem azt várnám a kormányunktól, hogy mindenképpen foglaljanak állást Hegyi Karabah kérdésében. Ez mégiscsak a helyiek ügye, és éppen az ágyazott meg az egész konfliktusnak valaha, hogy egy önkényúr (Sztálin) önkényesen csatolta valahova a térséget.
A sokat emlegetett alázat az, amit hiányolok a (névben) üldözött keresztényeket segítő államtitkárságtól, vagy a keresztény szabadságot lobogtató kormánytól. Mivel nem következetesen állnak a keresztény identitású közösségek mellé, jó volna, ha óvatosabban bélyegeznék meg ellenfeleiket keresztényellenességgel. Arról nem is beszélve, hogy létezik egy üzenet, amit különösebb fejtörés nélkül, állásfoglalást elodázva is meg lehetne fogalmazni. Amivel szinte soha nem lehet mellélőni, és ami – mellesleg – krisztusi üzenet is egyben. A béke üzenete.
Annak a kormányzati észjárásnak azonban, amelyik harcra építi politikáját, sajnos érthetően nem jut eszébe ez a szelíd, de mégis jelentőségteljes gondolat: a kiengesztelődés sürgetése.