A 2015-ös közel-keleti migrációs válság után Magyarország újabb menekülthullámmal néz szembe. Az orosz invázió miatt Ukrajnából tömegek indultak el nyugat felé. Vajon a háború elől menekülnek, vagy a gazdasági jólét vonzza őket? Visszatérnének-e szülőföldjükre vagy Magyarországon, esetleg Nyugat-Európában képzelik el jövőjüket? Lapunk vasárnap a záhonyi, a beregsurányi és a tiszabecsi határátkelőnél járt, hogy személyesen tapasztaljuk meg a határ menti helyzetet.
Záhony: a vegyes társaság
Vasárnap a déli órákban érkezünk a záhonyi vasútállomásra. Az Európa téri parkolóban akkor két rendőrségi csapatszállító nagybusz, valamint több járőrautó is állt. A határrendészet előtt tömeg gyülekezik. Vegyesen hallunk szláv, magyar és angol beszédet. A 2015-ös menekülthullámmal ellentétben, ahol zömmel fiatal férfiak érkeztek, most a várakozók többsége cigány asszony és gyermek. Többségük nyugodtan várakozik, de a Kárpátaljáról érkezett vonatról leszállók között azért előfordul a veszekedős-kiabálós fajta is.
Meglepetésünkre a vasútállomáson színes bőrűeket is látunk, szemmel láthatóan nem a Vereckénél hont foglaló Árpád vezér ivadékai. Külön csoportosulnak, egymással beszélgetnek.
Magyarul szólítunk meg egy, a határrendészet előtt várakozó magyar asszonyt. Közvetlenül a határ túloldaláról, Csapról érkezett családjával, összesen öt fővel. Hangján érződik, hogy egyelőre bizonytalanok. Mint mondja, a háború őket még közvetlenül nem érintette, már régóta készültek arra, hogy szülőföldjüket hátrahagyva az anyaországba települjenek. Kérdésünkre azt válaszolja, szállásuk van, mert férje Érden dolgozik, ő fogja magával vinni őket. Elárulja, az ötfős családból ő a maga 52 évével a legidősebb, a legfiatalabb pedig a három és fél éves unoka. A felnőtteknek mind megvan a magyar állampolgársága, azonban a kisgyermeknek még nincs, most ezt intézik – árulja el. Rákérdezünk, ha véget ér a háború, szeretnének-e visszatérni szülőföldjükre.
Szerintem nem biztos, hogy vissza fogunk térni. Meglátjuk…
Egy másik csoportban kiskamasz fiúk és lányok gyülekeztek. Egy tizennégy éves fiú azt meséli nekünk, Ungvárról érkeztek kilencen vagy tízen, ebből hat gyerek. A gyerekek kora háromtól tizennégy évig terjed. Ők kimondottan a héten, a háború kitörésekor döntötték el, hogy elmenekülnek az országból. Mint mesélik, mindenki elköltözött a környékükről. Félnek a háborútól.
Attól félünk a leginkább, hogy a családunkban valaki meghal
– mondja aggodalommal teli hangon, de rögtön hozzáfűzi: „Azért költözünk, hogy jobb életünk legyen.”
A várakozás oka az ő esetükben ugyanaz, mint a másik családnál:
Arra a kérdésünkre, hogy szeretnének-e később hazatérni, lemondóan néznek. „Szeretnénk, de hát… Ha vége lenne, nem lenne rossz…” – felelik.
A vasútállomáson a Magyar Református Szeretetszolgálat segít a menekülteknek. A váróteremben és az utcafronton is van kitelepülésük. Beszédbe elegyedünk egyik munkatársukkal. Megtudjuk, a szeretetszolgálat előző nap óta ott dolgozik, a mostani „váltás” pedig reggel 6 óra óta osztja az élelmiszert a várakozóknak. Tapasztalataik szerint
érkeznek az emberek a határ túloldaláról. Munkatársuk vegyes nemzetiségű tömegről számol be, a többség azonban beszél magyarul. A szeretetszolgálat szendvicset és vizet oszt a rászorulóknak, emellett önkéntes felajánlóktól kekszeket, csokoládékat, üdítőket kaptak, ezeket juttatják el az emberekhez.
A váróterem jegykiadó ablakainál nincs hosszú sor, a szolidaritási jegyért sem állnak sorba. Továbbállunk, a vasútállomás után a közúti határátkelőt is megtekintjük. Itt nyugalmat tapasztalunk, úgy tűnik, a menekültek közúton nem ezt az irányt választják.
Beregsurány: nehéz a gyökerektől elszakadni
Záhony után a beregsurányi közforgalmi határátkelő felé vesszük az irányt. A helyszínhez közeledve az út két oldalán autók, kisbuszok sorakoznak. Megtudjuk, az érkezőket ezek az önkéntesek viszik az ország belsejébe, főleg Budapestre. Száz méterre a határtól áll a Magyar Vöröskereszt, valamint a Máltai Szeretetszolgálat sátra. Körülöttük várakozó menekültek pihennek, fogyasztják az önkéntesek által adott szendvicseket. Itt is feltűnő többségben vannak a nők és a gyermekek.
Egy padnál letelepedő cigány családnál érdeklődünk a részletek felől. Kiderül, Beregszászról érkeztek 25-30-an, a háború elől menekülnek.
Meg az éhínség elől!
– teszi hozzá egyikük. Megtudjuk, a városban bezártak a boltok, az árak másfél-kétszeresére ugrottak, de így is felvásároltak mindent. Mint fogalmaznak, náluk most „tiszta felfordulás van, a népek meg vannak zavarodva, nem tiszta az elméjük”. Mesélik, náluk
Mondják, hogy fogják a népeket öldösni. Hát sajnáljuk a pulyát, nem magunkat
– közli az egyik cigányasszony.
Nem derül ki, szeretnének-e hazatérni, egyelőre „egy darabig szeretnének itt lenni” – derül ki a beszélgetésből.
Persze, hogy várjuk a háború végét, hát mi azért imádkozunk!
– mondja az asszony már-már kiáltva.
Kérdezzük, mi van a család férfi tagjaival. Többen is mondják, nekik nincs férjük, az egyik fiatalasszonynak két éve „egy más asszony elszerette az urát”. Így azután azt sem tudják, innen hova mennek tovább. A segélyszervezetek munkájának köszönhetően kapnak élelmet, italt, illetve el is fognak jutni az ország belsejébe. A segítségért nagyon hálásak.
Ilyen jók, mint itt, ebbe’ országba’ a világon nincs! Az Úr áldja meg őket mindenestől!
– hálálkodnak nekünk (!) a karitatív szervezetek munkájáért.
Nálunk ilyen jó népek, mint itt vannak, nincsen! Nincsenek ilyen jószívűek, hogy így segítsék ki egymást
– teszik hozzá.
Az egyik fiatalasszony csecsemőt tart a kezében. Neki van férje, aki a kárpátaljai munkalehetőségek hiányában két hónapja Pesten dolgozik, ő maga pedig három gyerekkel otthon maradt.
Nem volt más választásunk, mint eljönni
– panaszkodik.
A közeli büfébe betérünk egy délutáni kávéra. A kis helyiségben három kisebb család várakozik. Megisszuk a kávénkat, és beszélgetésbe elegyedünk egy harminc év körüli férfival. Ő nem cigány, sokkal inkább a szláv külső jegyeket viseli magán: kerek arc, szőke haj, kék szem. Tökéletesen beszél magyarul, de nehezen nyilatkozik, nevét nem is árulja el, mert
Ő maga úgy tudott átjönni a határon, hogy személyszállítással foglalkozik, transzferjáratot üzemeltet. (Az országban elrendelték az általános mozgósítást, a 18 és 60 év közötti férfiak elvileg nem is hagyhatják el Ukrajnát. – A szerk.)
Ő egyedül érkezett, felesége és kisfia még Kárpátalján van. Rokonsága zöme viszont már áttelepült Magyarországra, van közöttük olyan, aki tanárként dolgozik. Családjával abban reménykednek, hogy „Kárpátaljára nem támadnak be”, valamint hogy megegyeznek a felek. Mondja, Messengeren tarja a kapcsolatot feleségével, gyermekével, aki hozzá hasonlóan kettős állampolgár.
Csak hát hogy hagyjunk ott az országban egy többgenerációs mindent? – teszi fel a nagy kérdést. Elárulja, a családi házuk telkét még beregszászi dédmamája vásárolta, akinek története
A dédmama telkén a nagymama a Szovjetunió idején felépítette a családi házat, azt az ő apja továbbépítette, ő maga pedig ezt tataroztatta.
Nem tudnám otthagyni
– közli érezhető keserűséggel a hangjában.
Elárulja, Beregsuránynál sokkal erősebb a menekültforgalom Tiszabecsnél, ezért elbúcsúzunk egymástól és a magyar–ukrán–román hármas határhoz legközelebbi átkelőhöz autózunk.
Tiszabecs: gyerekzsivajjal teli menekültsátor
Valóban, sokkal jelentősebb mozgolódást tapasztalunk, a rendőrök azonban profi módon igazgatják az autósokat, a gyalogosokat, így nincs is konfliktus. Itt egy szemmel láthatóan jól szituált magyar családot szólítunk meg, ők azonban még anonim módon sem szeretnének nyilatkozni. Ha tippelnünk kellene, akkor a negyvenes évei közepén járó édesapa tanár vagy mérnök lehet, az édesanya valószínűleg boltvezető, míg a két kisgyermek alsó tagozatos. Ki, tudja? A háború – mint látjuk – nem válogat. Tiszabecsnél a Katolikus Karitász osztja az adományokat a menekülőknek. Munkatársuk elárulja, a szervezet három napja települt ki. Azt tapasztalják, az érkezők többségének van hova mennie, vannak, akiknek még sokat kell várniuk a hozzátartozójukra, de ők beülnek a melegedőbe addig, amik megérkeznek a rokonok.
Nem fejetlenül indul el a lakosság az egyik oldalról a másikra
– fűzi hozzá kolléganője. Elmondják, ebben a hidegben a víz és a szendvics kevésbé kelendő, a meleg tea, a meleg takaró, viszont nagyon is.
A kukoricaföld tarlóján felvert sátort gyerekzsivaj tölti meg. A kicsinyek vagy nyűgösek a fáradtságtól, vagy egymással játszadoznak, mindkettő hanggal jár. Három fiatal egy csecsemővel és egy nagyobbacska kislánnyal üldögél a padon. Odalépünk. Megtudjuk, Beregszász mellől érkeztek, a háború elől menekülnek, bár régebb óta tervezik, hogy átjönnek Magyarországra. Arra a kérdésünkre, hogy szeretnének-e hazatérni, szinte felkiált:
Hát hogyne szeretnénk! Nyugalomban lenni! Nem tervezünk örökre itt lenni. Ha jól van minden, akár már holnap hazamennénk.
A gyerekek kettő-, illetve kilencévesek – meséli a fiatalember. Elárulja, van hova menniük itt, Magyarországon belül is, mert rokonaik itt élnek, itt dolgoznak. Egyelőre azonban ideiglenes szállásra kerülnek.
Egyszer csak Földi Istvánt, az ellenzék térségi képviselőjelöltjét vesszük észre a segélysátor mellett. (Szép szál legény, nemigen tudna elbújni.) A sajtó ilyenkor hajlamos arra, hogy az előre leszervezett találkozást is spontánnak állítsa be, de higgye el a kedves Olvasó, ez tényleg nem tervezett esemény volt. Mikrofonvégre is kapjuk, megtudjuk, napokkal ezelőtt adománygyűjtésbe kezdtek. A közösségi oldalakon látják, mire van szükségük a háború elől menekülő szegény embereknek. Hideg élelemtől elkezdve gyors készételeken át tisztálkodási, higiéniai termékekig (fertőtlenítő, nedves törlőkendő, tisztasági betét) gyűjtöttek.
Az összegyűjtött adományokat a tiszabecsi református gyülekezetnél teszik le, illetve visznek át a beregsurányi határátkelőhöz is. Elárulja, a mátészalkai Jobbik-irodában folyamatos a gyűjtés, bízik benne, hogy a kisbusz a következő napokon is megtelik adományokkal.
Örülök neki, hogy mindenki egységesen próbál segíteni, számomra a legszebb dolog látni, hogy a magyar nemzet összeáll és segít, akinek csak tud. Akár kárpátaljaiaknak, akár ukránoknak. Ez egy nagyon nagy dolog!
– mondja érdeklődésünkre. El is kísérjük őket a református lelkészségre, ahol már valóban szó szerint hegyekben álltak az adományok: ásványvizek, konzervek, kekszek, tisztálkodási termékek minden szobában. A magyar emberek önzetlensége megindító. Csak ne lenne az oka egy véres háború!