Számtalan különleges gyógyulás köthető nevéhez, főképp rákos betegeké. Milyen hitetlenek is vagyunk mi, a mai istentelen, materialista világban felnövekvő emberek, hogy hisszük is, nem is a csodás gyógyulások lehetőségét. Mindig keresgéljük, hátha magyarázható a természettel. Pedig végső soron még a természet sem magyarázható önmagával! Hát még ez a megszámlálhatatlan mennyiségű csodás gyógyulás, ami szerte a világon, minden időkben, és mindenféle országokban bekövetkezik! Tényleg temérdek sok példával ellát minket a „természet”! Mert egyet akar csak velünk közölni (ahogy Szent Ágoston mondja): „Végül bekiáltottam az érzékeimet körülvevő mindenségbe: Beszéljetek az én Istenemről. Nem ti vagytok, de mondjatok róla valamit! S felzúgtak hatalmas hangon: Ő a mi teremtőnk!”
De milyen nehéz is ledönteni a súlyos bástyákat, amit az anyag önálló, mechanikus tévképzetéről bennünk az iskola tekintélyével gondosan felépítettek! Ismét Szent Ágostontól:
„Mert igaz a mondás, hogy az igazságnak gyűlölet a magzatja? Miért látott a világ a te követedben ellenséget? Hisz igazságot hirdetett! Hiszen a világ keresi a boldogságot, s a boldogság az igazságon alapuló öröm! Azért, mert az emberek szeretik ugyan az igazságot, de úgy, hogy aki másvalamihez ragaszkodik, azt akarja, hogy az legyen az igazság; s mivel senki sem akar tévedni, mindenki húzódozik annak bebizonyításáról, hogy tévedésben leledzik! Amiatt gyűlölik tehát az emberek az igazságot, amihez mint igazsághoz ragaszkodnak! Az emberek szeretik az igazság fényét, gyűlölik ellenük bizonyító erejét! Becsapódni nem akarnak, becsapni inkább; - szeretik tehát az igazságot, mikor önmagát eléjük tárja, gyűlölik, mikor leleplezi őket. Pedig bosszút áll rajtuk: ujjal mutat azokra, akik mindenképpen húzódoznak a leleplezés elől, önmagát meg nem tárja fel nekik!”
Így ír Szent Nektáriosz, e Szűz Máriának, Boldogasszony Anyánknak írt angyali himnusz szerzője:„Keresd naponta az Istent. De szívedben keresd és ne rajta kívül.”
Az önismeret fontosságáról így szól:
„Aki nem ismeri önmagát, Istent sem ismeri. És aki nem ismeri Istent, az nem ismerheti meg általában a dolgok igazságát és természetét. Aki pedig nem ismeri a dolgok természetét, az nem is tudja azokat önmagukban megfelelően értékelni, nem tudja az olcsót a drágától, az értéktelent az értékestől megkülönböztetni. Ezért az ilyen ember csak kimeríti önmagát a triviális dolgok hajszolásában, miközben közömbös az örök és legdrágább dolgokkal szemben. Az embernek meg kell ismernie önmagát, Istent és a dolgok természetét, és ezáltal Isten képévé és hasonlatosságává kell válnia. Aki ismeri önmagát, az ismeri kötelességeit is önmagával, Istennel és felebarátaival szemben. Aki ismeri magát, az sohasem fuvalkodik fel, hanem mindenekelőtt tisztában van saját fogyatékosságaival és hibáival, mindig ahhoz az ideális ősképhez méri magát, melynek hasonlatosságára önmagát is kell nevelnie.”
A szív szerepéről pedig ezt mondja:
„Az ember nemcsak értelem, hanem szív is. E két, egymást segítő erő teszi az embert tökéletessé, megtanítja arra, amit csupán az értelemmel nem foghatna fel. Az értelem a természetes világról tanít bennünket, a szív pedig a természetfelettiről. Az ember csak akkor lesz tökéletes, ha mind szívét, mind értelmét fejleszti.”