„Minekutána szintén a lovagi hagyományokból kiindulva a nőkkel szembeni viselkedést komoly fokmérőnek tartották a férfiak megítélésében, ez azt is feltételezte, hogy nem csak udvariasnak és előzékenynek kellett lenni nőtársainkkal szemben, hanem minekutána ők nem képesek fizikálisan megvédeni saját magukat a férfiakkal szemben, ez is egyfajta férfi kötelesség volt, hogy ha rajtuk esett sérelem, azt ugyanúgy meg kellett torolni.” – mondja el Kosaras Péter Ákos történész a Hagyaték című műsor legújabban megjelent, párbajról szóló részében.
Zsolnay Gábor szablyavívás-oktatótól pedig a következőket hallhatjuk: „A nőket ért sérelemért a magyar középkorban egy olyan férfinak is ki kellett állni, akinek köze nem volt az adott nőhöz. Tehát egyszerűen csak egy társaságban voltak, és egy nőt sérelem ért, minden ott lévő férfinak, aki éppen ott volt, kötelessége volt annak a nőnek megvédeni a becsületét.”
Tagadhatatlan, hogy csak a legfeltűnőbbet említsük: testi tulajdonságainkban is mások vagyunk, mint férfi társaink. Kevésbé tudjuk magunkat megvédeni, kezünk általában nem a kardforgatáshoz, hanem a gyermekek simogatásához, fűszerek válogatásához, az apró, finom tűhöz és a könyvlapok lapozgatásához szokott. Ha már csak a házimunkákat is nézzük: nem a kemény tenyereket okozó ásás és favágás a szakterületünk. Ezért felesleges azokon a dolgokon erőlködnünk, amik ilyen módon, mivel hogy természetünknek nem megfelelők, nem erre lettünk teremtve, boldogságunkhoz nem járulnak hozzá. Olyan ez, mintha egy erős csontozatú, terebélyes ember akarna mindenáron zsoké lenni. Vannak dolgok az életben, amiket adottságként kapunk. Nemünk, szüleink, hazánk, tehetségeink is ilyenek… Ezek ellen felesleges lázadni, mert életünk kilőtt nyila hogy találhatna célba, hogyha úgy akarunk célozni, mintha egy teljesen más helyen állnánk. Nekünk saját helyünkről kell megpróbálni célba találni. Meglátnánk, hogy ha sokkal inkább azt keresnénk, amihez tehetségünk van, amire adottságaink képessé tesznek bennünket, saját magunkkal szemben támasztott téves elvárásaink súlyától megszabadulva, sokkal békésebb, harmonikusabb életet élnénk. Mert ahogy egy egyetemi tanár mondta egyszer: „Mindent lehet pótolni, csak az érdeklődést nem.” (Ami – általános törvényszerűségekben gondolkozva – előbb-utóbb tehetségünkkel egybe is forr.)
Természetesen ez sem azt nem jelenti, hogy egy nő aztán nehogy politikával, horgászattal… stb. vagy egy matematikus költészettel merjen foglalkozni, sem azt, hogy adjunk fel minden küzdelmet, mondván: „ami nem megy, azt nem kell erőltetni.” Finom és hosszadalmas munka, amíg az ember megtalálja az útját, felszabadítja magát saját helytelen elvárásai alól, és megtalálja a jó irányba mutató elvárásait, eltökéltségét. De sokkal hálásabb és felszabadítóbb, ha megtaláljuk a természetünknek valóban megfelelő életet, és abban vívjuk meg harcainkat – mert ott is akad bőven –, azonban egy ilyen úton haladva harcaink mind a világ számára, mind a mi számunkra eredményekkel fognak záródni. Míg ellenkező esetben netán sokévi erőlködés és kínzó megfelelési kényszerek, gyötrelmek után belefásulva mérgelődünk, még mindig sikertelenül.
A régi világ őrzött valamit egy olyan rendből, ami a formális egyenlőség helyett a valódi egyenlő „bánásmódot” őrizte. Mindenkinek a neki megfelelőt adva, mindenkit a helyén kezelve, hogy saját helyén, saját természetének megfelelően bontakoztathassa ki magát, és tehesse a világot szebbé. És nem is akart minden paraszt király lenni, és minden gazdasszony királyné, hiszen nem királyság-e a saját tanyája, portája, saját háztartása? Miért erőlködjön hát az ember mindig és mindig mással, mikor mindenhol ugyanazokkal a problémákkal, saját maga megoldatlan problémáival fog szembesülni. Hogyan máshogy válhatna e világ egy valóban jó világgá, ha nem úgy, hogyha én a saját lehetőségeimen belül, minden tehetségem szerint mindig a lehető legjobbat teszem?