Gyurcsány Ferenc január végén tartotta 11. évértékelőjét a Marriott Hotelben. A DK-elnök a tőle megszokott vehemens kritikával, indulattal és cinizmussal értékelte az elmúlt egy évet, illetve a 2010 óta eltelt időszak kormányzati tevékenységét. Gyurcsány az őszi utcai tüntetésekben a kormányváltás előszelét látta („új, parlamenten kívüli ellenzék”), miközben az elmúlt évet a következő kulcsszavakkal jellemezte: „reménytelenség”, „szegénység”, „kivándorlás”, „maffiaállam”, „korrupció”, „lopás”, „erőpolitika”.
A volt kormányfő az MSZP–SZDSZ-kormányok politikáját állította kontrasztba a jelenlegi kormányzással, előbbit társadalmilag, szociálisan igazságosabbnak értékelve. Előkerült a szociáldemokrata-liberális politikai krédó közötti feszültség kérdése is. Gyurcsány liberális bevándorláspolitika mellett foglalt állást, miközben ismét a keresztényellenesség hangján szólt.
A pártelnök a DK sikerét is méltatta, felértékelve pártja támogatottságát, s egy „erős középpárti” szerepet kijelölve a következő időszakra. Gyurcsány önkritikát gyakorolt Pásztor Albert jelölése miatt, ugyanakkor – nevesítés nélkül – kritizálta a baloldal többi pártját, különösen a „kizárólagosságra törő” MSZP-t, valamint a kormány és a baloldali ellenzék között „félúton toporgó” LMP-t.
A DK elnöke arról is szólt, hogy a civil tüntetésekre nem szabad rátelepedni, ugyanakkor e szereplők méltatásába kritika is vegyült. Gyurcsány az Orbán-ellenes tábornak azt üzente: a Nyugat nem fogja megbuktatni az Orbán-kormányt, a civilek pedig nem fogják átvenni a pártok szerepét, a kormányt pedig csak (előrehozott) választás útján lehet megbuktatni. A görög Sziriza által kínált utat járhatatlannak nevezte a DK-elnök. Ehelyett a „szenvedély és radikalizmus”, valamint a „józanság és mértékletesség” útját kínálta. Békéről szónokolt, miközben harcot hirdetett az Orbán-kormány ellen. Két politikai közösség („polgári Magyarország” és „nemzeti Magyarország”) társbérletéről, együttélési kényszeréről beszélt, ugyanakkor kizárta a politikai behódolást.
Vona Gábor évértékelő beszédének üzenetéről, az abban vázolt csapásirányról már számos elemző szólt, a beszédet övező külsőségek tárgyalása ezzel szemben elmaradt. A Városliget tőszomszédságában álló, az államszocializmus idején épült rendezvényház külsőleg jóindulattal sem nevezhető ünnepélyesnek, azonban a szervezők érezhetően elkövettek mindent, hogy kellően emelkedett hangulatba kerüljenek a résztvevők, mire Vona Gábor szólásra emelkedik. A beszéd előtt – közel egy órán keresztül – ebbe a hangulatba illő, színművészek által előadott költeményeket, valamint élő komolyzenét hallgathattak a megjelentek. A választott versek, zenék és a beszéd által rendezvény hangulata egyértelműen patrióta, keresztényi üzenetekkel átitatott, valamint határozottan értelmiségi, „polgári” volt.
A beszéd számos újdonságot, meglepést tartogatott, ezt azonban már ennek kezdete előtt is sejteni lehetett. A rendezvény helyszínének udvaron belüli bejáratához táblák mutatták az irányt, melyeken nemzeti színű békegalamb és Máté evangéliumának (5:9) „Boldogok a békességre igyekezők…” mondata szerepelt.
Vona Gábor szerint a magyarság elfáradt, megtört, tehát képtelen megfelelni a rá nehezedő külső nyomásnak a belső feszültségekről nem is beszélve. A béke, a már évtizedek óta nem biztosított kiszámíthatóság iránti vágy és az igazán fontos témákról szóló érdemi viták voltak a beszéd leghangsúlyosabb elemei.
Sokan úgy vélik, Orbán Viktort az különböztette meg baloldali versenytársaitól, azért lehetett hitelesebb, mert határozott víziója van nemcsak az országról, hanem pártjáról és a saját szerepéről is. A beszéd alapján Vona Gábor egyértelműen bejelentkezett a vízióval rendelkező miniszterelnök mellé, ezért sem maradhatott szó nélkül a liberális sajtóban az idei évértékelő beszéd. Felértékelődhet a „polgári Magyarország” ideájáról szóló vita, nemcsak G. Fodor Gábor azon mondatai miatt, mely ezt, a többszázezernyi értelmiségi számára fontos víziót csupán politikai terméknek degradálta. Az idea megvalósítása terén sem az MDF által vezetett koalíciós kormánynak, sem pedig az Orbán-kormányoknak nem sikerült lényegi előrelépést tenni. A Jobbik helyzete kérdéses ebben a polémiában, erre a következő évek adhatnak választ.
A Jobbik 2009. évi hirtelen megerősödése mögött egyedi belpolitikai helyzet állt. A Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány végnapjai, a gazdasági válság közepette komoly társadalmi igény mutatkozott a párt határozott stílusbeli és tartalmi radikalizmusára, protest jellegére. Ugyanakkor a Jobbik növekedési lehetőségei az előző kormányzati ciklus közepére erősen korlátozódtak, kezdtek bezáródni a kapuk. Orbán állandó, gyakran fölösleges konfliktusai, frontnyitásai, frontfeladásai (legutóbb a bankokkal szemben), kapkodó, nyugtalan politikája „békepártivá” tette a korábban még radikálisabb fideszes vagy jobbikos szavazók jelentős tömegét is.
Van egy dilemma, aminek szükséges a feloldása: a radikális programot széles társadalmi rétegek számára el- és befogadható stílusban, a kormányképesség érzetét erősítve kell prezentálni. A Vona Gábor által 2013-ban elindított stílusváltás nem egyenlő az önfeladással (a programfeladással), nem opportunizmus. Úgy tűnik, a lépéssorozat végén kevesebb érzelmi alapú, emocionális hevülettel átitatott megnyilvánulás áll majd szemben a tervezett, higgadt és felelős kommunikációval és gyakorlati politizálással. A hazáért tenni akaró, cselekvő erőnek felelősségtudattal kell párosulnia. Ez a felelősségtudat társadalmi nyugalmat, organikus fejlődést, békét teremt.
Orbán Viktor múlt pénteken 17. alkalommal tartott évértékelőt a nemrég átadott Várkert Bazárban (amit beszédében az ország megújításával állított párhuzamba). Egy önigazoló, főleg a saját tábornak szóló, harcos beszédet hallhattunk. Várható volt, hogy Orbán a kormánypártok elmúlt hónapokban bekövetkezett drasztikus népszerűségcsökkenése, valamint az elvesztett kétharmados parlamenti többség után igyekszik megszólítani a csalódott és csüggedt Fidesz-tábort, s valamiféle önreflexióval összekötött útmutatást nyújtani a kormánypártok elbizonytalanodott híveinek. Orbán Viktor a pártszövetség értékrendjének megerősítésével kezdte mondandóját, amivel igyekezett azt a korábbi elemzői tételt cáfolni, miszerint a „polgári Magyarország” nem hitvallás, csupán egy „politikai termék” volt. Orbán jól tudja, hogy a jobboldal számára mindig meghatározó volt az értékek, szimbólumok dimenziója, s az utóbbi néhány hónap közéleti botrányai, az intézményesült korrupció és „urizálás” bélyege, valamint az értékek helyett az érdekek kevésbé burkolt előtérbe állítása sötét foltot hagyott a kormánypártok lobogóján.
A miniszterelnök – tőle nem távolálló módon – gondolatait szélesebb kontextusba helyezve fejtette ki; ilyen volt például, amikor az európai civilizáció előtt álló válaszutakról beszélt, miközben a 2008-as pénzügyi válságot egy esetleges paradigmaváltás középpontjába állította. A kontinens válságainak sorában említette keleten az orosz–ukrán konfliktust, délen a megszorítócsomagok okozta társadalmi krízist és a nyomában járó politikai folyamatokat, nyugaton pedig a bevándorlás okozta integrációs problémákat és biztonsági kockázatokat, ideértve azt a migrációs hullámot is, mely Európát „ostromolja”. A kormányfő első tételmondata, hogy e kihívásokra „lehetetlen a liberális multikulturalizmus keretében válaszokat adni”. Az „illiberalizmus” ezen a ponton tehát ismét visszaköszön, noha az értelmezési keretek némileg módosultak. Orbán az európai egységet konszenzusteremtéssel és a hidegháború logikájának elutasításával képzeli el, miközben a magyar külpolitika mozgásteréről, komplex célrendszeréről (új, „szuverén és kezdeményező” kontra korábbi, „alkalmazkodó és követő” külpolitika) is beszél, ugyanakkor hitet tesz Magyarország euro-atlanti elköteleződése mellett.
A kormányfő gazdasági sikertörténetről, „éllovasról” beszélt, amit az új külpolitikai irányvonal mozgatórugójaként említett. A miniszterelnök a valós külpolitikai elszigetelődést a diplomáciai kapcsolatok dinamizmusával próbálta cáfolni. Orbán a szociális biztonságot, a közrendet helyezte előtérbe a beszédében, miközben a Jobbik retorikai eszköztárából is számos alkalommal merített, majd a liberálisok gondolkodásmódját, illetve a liberális politikát ostorozta. Javuló demográfiai, gazdasági és foglalkoztatottsági mutatókkal igyekezett igazolni a kormányzati teljesítményt, majd a kormányzati ciklusból hátralévő időszak céljait vázolta. A kulcsszavak: „siker”, „keményen dolgozó emberek”, „munka és megélhetés”, „tervezhetőség”, „polgári társadalom”.
A kormányfő beszédének zárásaként verdiktet mondott a veszprémi időközi országgyűlési választási kudarcról is, ugyanakkor továbbra sem hallhattunk a valódi tanulságokról, ehelyett a szocialista–liberális kormányok bűnlajstromát sorolta fel. Orbán munkára és küzdelemre szólította a híveit.
Ember Zoltán – Kovács János
Megjelent a Bar!kád hetilap múlt heti számában.