Egészen eredeti volt a Ted első része. Eltekintve attól, hogy alkotójának, Seth McFarlane-nek olyannyira nem volt új ötlete, hogy egy régebbi saját kitalálmányából hozta össze a trágárkodó, füves plüssmaci figuráját. (ti. Ted alakja kísértetiesen hasonlít a Family Guy piás Brian-jéhez). Ez talán még rendben is van: lehúzott még egy bőrt a figuráról. Csak ha a Ted 2-moziélményemre gondolok, legszívesebben kiállnék az esőbe, letépném magamról a ruhát és azt üvölteném, öklömet rázva az ég felé: Miééért?!
A 114 perces játékidőből én – nagyon hősiesen! – 75 percet töltöttem a vetítőteremben. El is mondom, miért csak ennyit.
A film nyitányában Ted elveszi barátnőjét, a lagzin műsorozik egy bekokainozott arc, két meleg szereplőnk majdnem összeveszik rajta, ki kinek kapja be, satöbbi - ezt követi a főcím, amely abból áll, hogy menyasszonynak és vőlegénynek öltözött táncosok nyomják profin megkoreografált tömeg-táncjeleneteiket (és megint: miért?!), majd az egy éves házasok egy átlag estéjébe csöppenünk. Borítékolható: Ted atlétában, teltkarcsú nője játszóspólóban (megjegyezném, valamely kerek idoma körülbelül mindig belelóg az operatőr képébe, ha szerepel a jelenetben) – és mit csinálnak? Veszekednek. Főleg ugye a pénzen. Házasságuk rohamosan halad lefelé a lejtőn, mígnem a kolléganőjük (mert mindketten pénztárosok egy szupermarketben) megmondja a tutit. Ha meg akarják menteni a házasságukat, kell nekik egy gyerek. Képzeletben következzen itt tíz a huszonharmadikon p, majd ugyanennyi f betű. Gratulálok. Az álompár persze egyből rácuppan az ötletre, de hát Ted-nek nincs micsodája, így aztán be kell szerezni a micsodát, ami egy nem-plüssmackó esetében a micsodából jön. Viszontagságok után a micsoda leszállítását John, mint legjobb barát, vállalja is, ám még több viszontagság árán több tucat micsodásflaska tartalmával a felsőtestén köt ki, ami nagyon, nagyon, nagyon (mondtam már, hogy nagyon?) vicces. Igazi minőségi szórakozás. (Ha túlságosan virágnyelven írtam volna: beteríti a sperma. Tökéletesen undorító.) Tehát a biológiai feltételek adottak, időközben viszont kiderül, hogy Ted nem is jogi személy. Inkább vagyontárgy. Így aztán elkezdődik a harc a jogokért (éljen Amerika!). Amanda Seyfried játssza az ügyvédnőt, aki a bírósági tárgyaláson arra hivatkozik, mennyivel szebb lett volna az élet, ha a társadalom időben felismeri a rabszolgatartás elfogadhatatlanságát, de tanuljanak ebből és most kapjanak időben észbe a tisztelt esküdtek, szóval tessék Tedet személynek nyilvánítani. Közben persze a melegek jogai is előkerülnek párszor.
Egy és negyed órája ülök a moziban – ez egyrészt azt jelenti, mindössze huszonöt perc telt el azóta, mióta először ránéztem az órámra; másrészt, hogy összesen ötven percig volt vicces Ted (Ted), John (Mark Wahlberg) és Sam (Amanda Seyfried), valamint slampos altesti poénjaik. Nem akarom elvitatni a műalkotás érdemeit: tényleg nevettem pár jót. Amikor viszont Sam a rögtönzött tábortűz mellett gitározni és énekelni kezdett, az kiverte a biztosítékot. És mi a legszörnyűbb az egészben? A nyakamat tenném rá: anélkül, hogy láttam volna, el tudom mondani a film végét (aki megnézte, és nem így van, a vérbe olthat). A new yorki sztárügyvéd elvállalja Ted esetét, megnyerik a pert, a liberális Amerika kap egy jó nagy fricskát, és rájön: mégse volt elég liberális. Tanulság: ezentúl még liberálisabbnak kell lenni. Mindeközben folyamatosan mennek a disznópoénok, Amanda Seyfried egy drámai vízválasztó után végül összejön Mark Wahlberggel, Tednek és Tami-Lynnek lesz gyerekük vagy nem, de boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Reméljük, hogy ami ezalatt történik hőseinkkel, azt már nem tartja majd annyira közérdekűnek és érdekfeszítőnek Mr. McFarlane, hogy egy Ted 3-at is csináljon.
PS: Liam Neeson megjelenése a filmben az egyik legjobb poén volt. Nem is lövöm le.
PS2: A korrektség kedvéért: én is tudom, hogy ezt a zsánert így kell szeretni.
PS3: Meg azt is tudom, hogy nem kell szeretni.