(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Jólét.
„Mindenki annyit ér, amennyije van.”
Amennyiben a lázári axióma szerint szemléljük a dolgokat, akkor össztársadalmi szinten nincsen okunk különösebb büszkeségre. Persze mindig akad bámulatos sikersztori (olykor a Jóisten, a szerencse és Orbán Viktor személye által befolyásolva…), de a hét hazai régió közül négy ott gubbaszt az EU húsz legszegényebb régiója által alkotott csóringerek cseppet sem illusztris társaságban. Ez pedig millió és millió honfitársunknak keseríti meg az olyan objektív kritériumok alapján is az életét, mint például, hogy hónap végén sokszor választani kell a bolti bevásárlás, a rezsiszámlák kifizetése, vagy éppen a beteg gyerek receptjeinek kiváltása között. Eddig semmi új. Ha a szerencsésebb sorsú nyájas olvasónak nincs is közvetlen kapcsolata a kézzel tapintható nyomorral, néhány jótollú újságíró azért rendre bepillantást enged nyújtani a magyarországi szociohorror válogatott borzalmainak tárházába. Most viszont nem kifejezetten ilyesféle, tehát anyagiakban mérhető jólétről, hanem sokkal inkább kolletív mentális jólétünkről lesz szó.
Az ENSZ által összeállított legfrissebb World Happiness Report szerint a vizsgált 150 ország közül Afganisztán a legboldogtalanabb a maga csupán 2,57 pontos eredményével. A listát a finnek vezetik 7,81-es átlagukkal, nyomukban pedig a dánok, a svájciak, az izlandiak, valamint a norvégok következnek. Hazánk 6,0-s mutatójával az 51-ik helyet szerezte meg a nemzetek sorában, amivel megelőzzük az EU-tag letteket, portugálokat, ciprusiakat, görögöket, horvátokat, továbbá az uniós országok között legrosszabbul muzsikáló, mindössze 5,1-es eredményt produkáló bolgárokat is. Jól látható, hogy az élbolyban csupa-csupa kőgazdag ország foglal helyet. Csakhogy a kérdést nem lehet pusztán a vulgármarxista „a lét határozza meg a tudatot” faék egyszerűségére redukálni, hiszen a magyarhoz képest háromszor akkora egy főre jutó GDP-t kibocsátó Hong Kong polgárai mindössze a hetvenhatodikak ebben a rangsorban, ahol - lássunk csodát! - még Japánt és Dél-Koreát is megelőzzük.
Önmagában nem minden tehát a pénz, a nemzetek boldogságát sokkal komplexebb módon, több mutató alapján határozzák meg a szakavatott kutatók. Ebben az összefüggésben ezért a jólét mellett indokolt a jól-létről is beszélni. Ami jóval több, ezerszer komplexebb fogalom, mint amit egyének esetében a pénztárca vastagságával, államok tekintetében pedig - a regősbendegúzi terminus technikussal élve - az „ország vászontarisznyájának” nagyságával le lehetne írni. Ha azonban a térség hasonló sorsot befutó országai között a szlovákok harminchatodikok, a csehek pedig a tizenkilencedikek tudnak lenni a nemzetközi boldogságlistán, akkor nekünk sem lenne lehetetlenség előrébb lépni.
A csak az anyagi javak mennyiségét jelző jóléttel szemben a jóllét a boldogsághoz nélkülözhetetlen egyéb faktorokat is rejt. Ezek közül a szociális (kapcsolati) tényező kulcsfontosságú, hiszen lehet bármilyen gazdag egy szerves közösségből atomizálódott egyedek halmazává degradálódó társadalom, a tartós, struktúrákat nem helyettesítheti semmi. Az erős gyökereket, élő szövetrendszert sem a hipermodern felhőkarcolók rengetege, sem a high-tech kütyük tömkelege nem pótolhatja. A globalizálódó „kultúra” 21. századi templomaiban, a plázákban bolyongó konzumember létszorongását tartósan a teli bevásárlókosár sem képes csillapítani. Az ember lelki működése társas beágyazottságú, ezért az interperszonális kapcsolatok sorvadása igen komoly rizikótényező a személyiség, illetve a belőlük felépülő közösségek normális működésének szempontjából.
A célok elvesztése, az ideák kiürülése, valamint a reménytelenség és az inkompetencia érzése, a negatív affektivitás, a stressz és a pesszimizmus eluralkodása nem csak az egyént, de nagyobb közösségeket is brutálisan hazavághat. A társadalmi szintű értékvesztés, az anómia viszont iszonyatos energiák befektetésével, de legyőzhető, visszafordítható, az életminőség javítható. Egyéni sorstragédiákon keresztül láthatjuk jól, hogy a társas izoláció öl. Az elidegenedés szülte depresszió pedig nem csupán a rossz kedélyállapot, hanem igen komoly betegségek háttértényezője, mert a tudattalan konfliktusok és szervi diszfunkciók között sokszor egyenes oksági kapcsolat figyelhető meg. A Holmes-féle stresszor-elmélet szerint azok az emberek, akik átlépik az elmélethez összeállított listán a bűvös 300 pontot, nagy valószínűséggel halottak lesznek egy éven belül… Régebbről ismert, hogy személyek esetében a kiégés milyen roncsoló fizikai, emocionális, mentális kimerülést eredményezhet. Byung-Chul Han azóta megalkotta a gyökerét vesztett neoliberális kapitalizmus által kitermelt kiégés társadalmának fogalmát. Kételyek ne legyenek, amennyiben a Balsors által keltett permanens történelmi-gazdasági-társadalmi krízisek nincsenek meggyógyítva, a nagyobb – közösségekre sem vár sok jó.
Viszont örvendetes, hogy mind az egyén, mind pedig a közösség szempontjából vannak protektív tényezők. Ha a szélsőségesen individualista fogyasztói masszát rá lehet vezetni, hogy a társadalmi tőke mégiscsak hihetetlen érték, akkor van remény. A politikai döntéshozók felelőssége óriási mindebben, mert a közösségek megerősítése a valóban civil szervezetek semmibevételével, a veszett erővel tomboló kleptokrata-banánköztársaságosdival nem fog működni.
Valaha virágzó, mostanra azonban módszeresen megnyomorított, csonkolt és abnormális társadalmú vidéki közösségeinket egykor szerves közösségi háló szőtte át. Az évszakok rendjéhez illeszkedő közös munkák, a vallásos ünnepek és a hagyományokból táplálkozó keretrendszer hatékony társas támaszt jelentett. Ennek a világnak vége. Múltba révedő anakronizmus lenne nem észrevenni, amit Für Lajos olyan szívbemarkolóan festett meg grandiózus tablójában, a Búcsú a parasztságtól című könyvében.
Mindennél nagyobb szükség lenne hát, hogy új kapcsolati háló szövődjön a romokon és a roncsolt társadalmi szövetrendszer gyógyulásnak induljon. Az ezredforduló után fellendülő pozitív pszichológia elképesztő fontosságot tulajdonít a jó kapcsolatoknak. Triviálisnak tűnhet, a Harvard Egyetemen 1938-ban több mint 700 ember bevonásával elkezdett, gyakorlatilag máig tartó kutatás megállapítása. A hosszú, boldog élet titka nem más, mint a pozitív társas funkcionálás. A jó társas kapcsolatok, a közösséghez épüléséhez való hozzájárulás, a társadalmi és közösségi élet kérdései iránti érdeklődés és aktív felelősségvállalás, a társas integráció mélysége és minősége döbbenetes erővel predesztinálják a boldogságot. A humanista személyiséglélektan ikonikus alakja, Maslow által megalkotott egzisztenciális létszükséglet-piramisról sokan hallottak már. A két legalsó szinten a fiziológiai szükségleteink (evés, ivás, alvás, szex), illetve a fizikai védettség igénye található, de a harmadik szinttől már megjelennek a szociális szükségletek is, mint a szeretet -és a valahová való tartozás igénye. Az önmegvalósítás és a magasabb rendű ideákhoz kapcsolódás képessége csak ezek után következik. Amennyiben nem egy remetéről beszélünk, akkor ezeknek az eszményeknek a megvalósításához nem haszontalan dolog a jól működő közösség.
Ezzel szemben a valóság letaglózó. Az European Social Survey ezzel kapcsolatos adatai egészen megrendítő erejűek. A vizsgálat a rokonokkal és barátokkal (már ha egyáltalán vannak…) való kapcsolattartást vette górcső alá. Siralmas eredményeinkkel kapcsolatban született egy-két újságcikk, de újra és újra rá kellene mutatni a számok mögött meglapuló rettenetes iszonyatra. Míg a franciáknak vagy a közhelyszerű sztereotípiával nem éppen szívélyesnek és barátságosnak tartott németeknek csupán öt illetve hét százaléka tengődik ilyesféle szociális szeparáció által jellemezhető lélekölő létnyomorban, addig a magyaroknál egy híján negyven százalékos szintet ér el a kapcsolatsorvadás. Tízből négy magyar tehát gyakorlatilag alig érintkezik bárkivel. Korhadt gubójában vegetálva csupán atomizálódott tagja egy szétbomlott eresztékű sokaságnak.
Magyarán félelmetes erővel jósolja meg, hogy milyen életkilátásokkal rendelkezik valaki. A társas háló milyensége, az érintkezések gyakorisága, stabilitása, mélysége, közelsége az egyénen, annak kapcsolatain keresztül fundamentumában képes befolyásolni a társadalmak boldogságát, jól-létét. A konzervatív és jobbközép eszmét valló néppárti Jobbik számára a családok stabilitásának, valamint a valódi polgári társadalom attribútumának tekinthető informális csoportoknak és civil szerveződéseknek a megerősítése alapvető prioritás lesz a kormányváltás után is. Mert véd és épít a kertbarát kör, a városi dalárda, a vasútmodellező klub. Kizárólag akkor van esélyünk megmaradni, ha a kapcsolat erősödik az oldott kéveként széthulló nemzet tagjai közt. Ehhez azonban bizalom kell, amit a magyar emberek betyár urai módszeresen elkártyáztak. Ugye, milyen egyértelművé válik így, hogy miért van szükség a Jakab Péter által az ellenzéki összefogás hat pontjának első sorában megfogalmazott „önmagával békében élő nemzet” megteremtésére? Mert csak ez lehet az, ami nem csak jólétet, de végre jól-létet is hoz ebbe az országba.