Ez a népszokás is az ősök bölcsességét őrzi. Hiszen a pünkösdi király- és királynőválasztás nem liberális demokratikus alapon folyt. Nem olyan választás volt, mint annak mai értelme, amikor minden ember egyetlen cédulát jelent a sok közül, függetlenül attól, hogy foglalkozik-e, vagy nem a politikával, és függetlenül attól, hogy mennyire képes felfogni a történéseket, pláne az ezek mögött húzódó nagyhatalmi törekvéseket, vagy (ezt pedig már végképp a legnehezebben) eszméket. A pünkösdi király és királynő címet a falu legalkalmasabb legénye és leánya számtalan versenyen (lovas versenyek, bikahajsza…) való vitézi helytállása folytán kaphatta. Úgy, hogy valóban ő lett a legjobb minden legény, avagy leány között a kitűzött versenyszámokban. Rátermettség alapján, érdemelvűen kapták tehát címüket. És ez után – mit nem lehet olvasni?! – a pünkösdi király lett egy évig a legények bírája, ami azt jelentette, hogy az összes legény engedelmességgel tartozott neki. És ebből a szokásból, ellentétben az ezt nyíltan cáfolni kívánó pszichológiai filmekkel, amelyekben gyenge akaraterejű, és rátermettség, vagy jóakarat alapján egyáltalán nem válogatott emberek kapnak hatalmat mások felett, és amelyek hatalomittas kínzásokkal, az ember elállatiasodásával szoktak végződni, tehát ezzel ellentétben a pünkösdi királyságból nem lettek rémséges falubeli vérengzések. Mert valójában mindig uralkodik valamiféle „elit”. A kérdés csak az, ennek az elitnek milyen céljai vannak. Amennyiben hitvány emberek és lobbik uralkodnak önző, evilági célokkal, valóban a lehető legrosszabb kilátásai vannak az országnak, azonban ha az igazságban hívő, azt mindig kutató, mindig tanuló, és a lehető legjobb kormányzásra törekvő emberek, azok valóban fel tudják virágoztatni hazánkat. Nem véletlenül voltak szent királyaink, illetve igaz, nemes lelkű államférfiaink, és vannak ma alávaló miniszterelnökeink és politikusaink. Mert nincs meg az a szemlélet a rendszerben, amit a népszokás a pünkösdi királyságban még őriz. Hogy a legrátermettebb áll a legmagasabban. A mai politikusaink egyre inkább csak egy a sok közül (magasabb minőségek teljes hiányával) ahelyett, hogy valóban a legjobb lenne a sok felett.
De ezt a királyságot, ezt a legrátermettebb kormányzását nemcsak kívül, de elsősorban belül kell az embernek felfedeznie, és helyreállítania. A trónfosztást, amit magában véghezvitt, visszavonni. Meghívni az elüldözött királyt szíve trónusának legközepébe. Ez a király pedig az kell hogy legyen, amit a világ királya, Krisztus képvisel. Nem egyszerűen személyi, emberi mivoltában, hanem mindabban, ami Ő: Atya, Fiú, Szentlélek. Mert a Szentlélek eljötte valóban hasonlatos a tavasz üde, virágillatú, könnyed, de magabiztos fuvallatához. Amikor az ember saját lelkében felfedezi a Szentlelket, azaz azt, hogy mi volna lelkének a maximuma, ha teljesen az tudna lenni, ami eredetileg, romlatlan állapotában volt, ahová felérhetne, ha lelki életét az ember megfelelőképp megtisztítaná, az idő egy pillanatra megáll, olyan, mintha nyugodt, jóságos és boldogságos fény borítana el mindent. Valami aranyszerű derengést fedez fel életének horizontján, az irányt, amerre el kellene indulni, ahol valami legeslegszentebb várja. És ez a felfedezés már önmagában derűs dallammal kíséri innentől életének minden lépését. E nélkül úgy szenved ugyanis hányattatott lelki állapotaiban, soha nem nyugvó gondolatai közt, mint ruhátlanul, fedél nélkül a hideg télben. De van egy mindig kibomlásra kész, virágzásra kész, megújulásra, újjáéledésre, feltámadásra kész gyöngyöcskéje lelkének, egy virágba borult város, egy pünkösdi királyság. Ami olyan derűs, olyan nyugodt, oly könnyed, hogy az ember valójában soha másra nem is vágyik és nem is vágyott, csak erre. És ami nélkül valójában semminek semmi értelme nem is lenne.