A miniszterelnök az ATV-nek nyilatkozva a rabszolgatörvény kapcsán azt találta ma mondani, hogy figyel a szakszervezetekre, tiszteli őket, de nincs igazuk ebben az ügyben, mert a túlmunka vállalása önkéntes, az előterjesztés védi a munkásokat, és lehetővé teszi, hogy aki akar, többet dolgozhasson és többet kereshessen.
"Lehet, hogy ez a szakszervezeteknek nem érdeke, de a munkásoké mindenképpen és a kormány a munkások oldalán áll."
- tette hozzá.
A szakszervezetek ilyen tiszteletteljes, atyaian támogató bekussoltatásának vannak már szép, haladó hagyományai a magyar történelemben. A kommunisták 1948-ban nagyjából egy lépéssel jártak előrébb a demokratikus jogállam felszámolásában, mint most Orbánék. Apró Antal – aki ekkoriban még nem az „ellenforradalmi erőkkel” szembeni megtorlás, hanem a szakszervezetek felelőse volt a Párton belül – ekkor érezte úgy, hogy itt az ideje világossá tenni, kinek, hol a helye.
„A mai magyar állam a dolgozók állama. Éppen ezért ez az államhatalom többé már nem ellenséges a szakszervezetekkel, a dolgozók leghatalmasabb tömegszervezetével szemben, ellenkezőleg baráti, segíti, támogatja a szakszervezeteket, hogy azok minél könnyebben teljesíthessék a dolgozók iránti kötelességüket. A szakszervezetek, mint a munkásosztály harci szervezetei érdekeltek a szocializmusért folyó harc győzelmében, és feladatuk teljes elvégzésének feltétele az is, hogy minden erejükkel támogatják az állam, a demokratikus kormány intézkedéseit és a dolgozók széles tömegeinek mozgósításával harcolnak a törvények és rendeletek pontos betartásáért, mert ezek a törvények megfelelnek a dolgozók létérdekeinek. (…) Szó sem lehet arról, hogy a szakszervezetek szembefordulnak a népi demokratikus állammal.”
(A szakszervezeti mozgalom munkájának mérlege 1948 őszén és feladatai az új helyzetben. Apró Antal feljegyzése. Bp. 1948. október 1.)