Bevallom őszintén, amikor először kinéztem magamnak az Erdélyi Szalon Könyvkiadó 2019-es könyvét, kicsit másra számítottam. Az ember a borító alapján a manapság népszerűnek mondható katonai memoárok egyikét várná a Molnár Péterné által jegyzett kötettől, ám ennél végül, bizonyos szempontból több és kevesebb is marad az olvasó kezében.
Az Ószentannától Nadwornáig nem árul zsákbamacskát, már a bevezetőkből megtudjuk, hogy a könyv a posztumusz őrnaggyá, illetve vitézzé avatott Molnár Andor életútját és példás katonai pályáját követi végig, egészen a nagyváradi hadapródiskolától a kunszentmiklósi református temető egyik sírhelyéig.
A „főszereplő” menye által papírra vetett mű azonban nem az elesett katona feljegyzésein vagy levelein keresztül szól hozzánk, hanem a róla fennmaradt hivatalos iratok, az őt megemlítő emlékezések és a hozzá kötődő relikviák mozaikjából áll össze az olvasó előtt az Erdélyből a trianoni kényszer nyomására Magyarországra elszármazott, majd rövid időre oda visszatérő, de a visszatért Felvidéken és Kárpátalján is állomásozó családfő alakja.
A kicsivel több, mint 200 oldalas mű által nyújtott legnagyobb élmény talán nem is az, amit a kétségtelenül nagyszerű katonai erényekről és emberi tartásról tanúságot tevő Molnár Andorról megtudunk. A kiváló vezetői képességekkel megáldott, önfeláldozó hazafi személye, élményei igazából nem kerülnek hozzánk olyan intim közelségbe, mint ahogy a szerző által folyamatosan hivatkozott családi hagyományban jelen vannak, vagy mint amennyire egy memoárból vagy naplóból megismerhetnénk.
Ez a kötet a maga távirati tömörségével inkább az említett családi emlékezet működésébe, a hős férj, édesapa, após és nagyapa nimbuszának fennmaradásába és megőrzésébe, a hozzá kötődő emlékek, helyszínek keresésének fontosságába enged bepillantást.
Molnár Péterné könyve ablakot nyit arra, hogyan is nézhetett volna ki a második világháborúban – illetve áttételesen az első világégésben – elesett magyar hősök emlékezete, ha az utánuk maradt levelek, iratok, fényképek, tárgyi mementók nem vesznek el az 1945 után lassan berendezkedő vörös diktatúra által generált pusztító légkörben.
Ha az emigrációba kényszerülő vagy kitelepített családok nem kénytelenek hátrahagyni, ha a terrorban és félelemben élők nem semmisítik meg önként a keleti fronton harcoló hozzátartozóik után maradt tárgyakat, illetve ha az ÁVO nem foglal le politikai okokból és használ fel koncepciós perekben ilyen emlékeket, akkor ma a legtöbb magyar háztartásban a feledés helyett valószínűleg hasonló tisztelet és megbecsülés övezhetné, illetve tehetné élővé az akkori katonák emlékezetét.
A mű megmutatja, mit veszített el a magyar társadalom azzal, hogy a kommunizmus emberellenes rendszere politikai okokból elvágta a múlt kötelékeit és üldözendő bűnné tette azt, ha az ember szeretteire gondolt. A Molnár család szerencsés volt: állásaikra, családi hajlékukra és vagyonukra senki sem pályázott a hatalomba kerülő kommunisták közül, ezért nem háborgatták őket házkutatásokkal és politikai vegzálásokkal, így maradhatott náluk a mindennapok része a hős százados.
A kötet azonban arra is rávilágít, hogy sohasem késő a családi emlékek nyomába eredni és rászánni az időt-energiát arra, hogy megismerjük, közelebb hozzuk akár a több generációval ezelőtt eltávozottakat. Molnár Andorról is a kötet összeállításához végzett kutatómunka során derült ki, hogy az 1939-es munkácsi cseh betörés visszaverésében való részvételéért kapott Signum Laudis mellett halála után a Magyar Érdemrend kardokkal ékesített lovagkeresztjét is odaítélte neki Horthy Miklós kormányzó. A posztumusz őrnaggyá nyilvánított századost ráadásul halála után 72 esztendővel, 2016-ban avatták vitézzé személyes helytállása és példamutatása miatt.
Hangnemét illetően a könyvön határozottan érződik egyfajta sajátos kettősség: a Molnár Andorról szóló részek olyanok, mintha az olvasó egy kedves, mesélős idősebb nőrokonnal elegyedne szóba. Ám a sok érdekes betéttel és kevésbé ismert részlettel gazdagított történelmi kontextus-mesélés úgy hat, mintha ebbe a beszélgetésbe folyton – olykor kissé kéretlenül és hirtelen – becsatlakozna egy hadtörténész nagybácsi is. A kötethez előszót író és a szakmai lektorálást végző dr. Bonhardt Attila ezredes, Hadtörténeti Levéltár és Irattár igazgató – egyébként szintén élvezetes és közérthető – stílusa annyira elüt Molnár Péternéétől, hogy attól a szerző szavai és a családi elbeszélések egymásmellettisége különös lüktetést kölcsönöz a memoárnak.
Ám, ha ezen, illetve a kemény borító hiányán felül tudunk emelkedni – amiért szinte kiált a kötet –, akkor az Ószentannától Nadwornáig egy kellemes, inspiráló élménnyel ajándékoz meg minket. Amellett, hogy példát ad arról, hogyan is kell méltó módon adózni a második világháborút megjárt honvédek élete és halála előtt. A szöveghez kapcsolódó gazdag, színes fotókban bővelkedő fénykép- és dokumentumanyag pedig páratlan bepillantást ad egy csúcspontokkal tarkított katonai karrier anatómiájába és nem csak a családja számára tesz fejthetetlenné egy derék magyar katonatisztet.