- Nem csöppen csak úgy az ember fia, lánya egyből a rockbulik fotós árkába… Nálad hogyan, mikor kezdődött egyáltalán a koncertre járás?
T. K. E.:- 1977 őszén pecsételődött meg a sorsom azzal, hogy még kamaszodó általános iskolás kislányként kimentem a Lőrinci Ifiparkba egy P. Mobil koncertre. Nem ér kiszámolni, hogy hány éve volt! (nevet) Azóta nem tudunk szabadulni egymástól, és folyamatosan kisebb-nagyobb szünetekkel jelen vannak az életemben.
- Mikortól kezdted el kinőni a szimpla rajongói státuszt?
T. K. E.: - A személyes ismeretség a zenekarral 1980-81 táján kezdődött, akkorra már törzsrajongónak számítottam. Később, a ’90-es években, amikor a gyereknevelés, a család, a házépítés stb. elvont a „rockerségtől” akkor is igyekeztem hírt hallani felőlük, bár most, hogy visszagondolok, ez az internet előtti világban nem is volt olyan könnyű dolog. 2010 óta fotózom őket rendszeresen.
- A P. Mobil rajongói, követői híresek az összetartásukról, a segítőkészségükről, és a lojalitásukról…
T. K. E.: - Valóban, a hűséges P. Mobil törzsrajongók tábora olyan, mint egy nagy család. Valami láthatatlan erős szállal kötődnek a zenekarhoz és egymáshoz is… nem tudom megmagyarázni, de érzem. Sokukkal korábban személyesen nem ismertük egymást, de mégis, olykor félszavak, vagy gesztusok is elegendőek a kommunikációhoz. Erre már több ismert zenészember is meglepődve rácsodálkozott, amikor pl. egy-egy vendégfellépés alkalmával megtapasztalta. Ilyet más együtteseknél sosem láttam. Az egésznek van egy aurája, amin belül biztonságban érzem magam.
- Konkrétan miért és hogyan kezdtél el fotózni is a rendezvényeken?
T. K. E.: - Egy csomó véletlenen múlott, és alakult így, bár azt mondják nincsenek véletlenek. Tulajdonképpen lehetséges is, hogy így van, mert egy rockkoncert számomra annyira természetes közeg volt mindig is, nálam egyfajta „itthonvagyok” és „jóhelyenvagyok” érzést generál, ezért aztán karmikusan „bevonzottam” a dolgot.
A kedvenc magyar rockhangom, miután a P. Mobil-ban megismertem, mindig is Tunyogi Péter volt. Amikor már nem ő énekelt ott, bevallom, hogy – bár akkortájt elég ritkán, de – inkább TRB-re jártam. 2008-ban nagyon megrázott a halála, nemcsak a tinikori rajongásom tárgyát, hanem mint embert, egy kedves havert, barátot is elvesztettem vele. Úgy éreztem, számomra itt a vége, nincs más, aki „nekem” énekel ezután, ezért nem is megyek soha többet koncertre. Aztán 2009-ben Kovásznay Józsi (Ubi), aki 15 éves korom óta az egyik legjobb barátom, felhívott, hogy menjek el az Orczy kertbe, hallgassam meg a Zöld a Bíbor Bandet, azaz a ZBB-t. Nem akartam menni, de nagyon nem. Azt kérte: csak egyetlen-egyszer hallgasd meg, és soha többet nem hívlak, ha nem akarod! Na jó, elmegyek – mondtam, miután elsorolta, hogy ott játszik Kékesi Bajnok és Fischer Laci, és Donászy dobol… „a többieket meg majd meglátod és hallod...”
Amikor az első dal felcsendült, még háttal ültem a színpadnak, de ahogy az énekes, Kiss Zoli elkezdett énekelni, megrökönyödve fordultam hátra. Uramatyám! Ezek szerint mégis van remény?! Ez egy olyan énekhang, hogy kész, és a zenekar megszólalása is egyből betalált nálam… A második dalnál már ott voltam az első sorban.
Így egycsapásra megfordult az addigi elhatározásom: járni kell koncertekre, mert mégiscsak a rock élőben a legjobb, és ahogy Tunyó halála is azt bizonyította: annyira törékeny és mulandó minden és mindenki, ezért ki kell használni minden percet, amit kaphatunk tőlük. Kincsként őrzöm azt a kevés papírképet, ami készült a P. Mobil tagokkal a ’80-as és ’90-es években, és sajnálom, hogy akkor még nem volt több lehetőség – fényképezőgép hiányában –, hogy még több közös és örömteli pillanatot megörökíthettünk volna az utókornak.
Így a következő ZBB koncertre már fényképezőgépet is vittem (egy kis digitális „szappantartót”). Gondoltam, hogy Bajnok és Fischer… mégiscsak gyerekkorom óta néztem őket színpadon, hátha elkaphatom őket egy közös képre a buli után. A koncert közben is kattintgattam. Később néztem a honlapjukat, és az iwiw-es oldalukat, nem volt fenn sok kép róluk, és azok sem igazán jó minőségűek. Az én fotóim sem voltak túl jók (pláne, ha a mai szememmel nézem), de azért átküldtem őket Fischer Lacinak, aki meglepetésemre fél órán belül válaszolt, és kérdezte, hogy máskor is fényképeznék-e?
Néha lejárt a bulikra egy profi fotós is, György Zoltán, és egyik alkalommal, amikor beszélgettünk, említette, hogy megnézte a ZBB képeimet, és ha egy olyan gép lenne a kezemben, mint neki, azzal biztos tudnék mit kezdeni. Ezt pont meghallotta a férjem, és a közelgő szülinapomra meg is kaptam az első tükörreflexes masinámat. Nemsokára a fotózáson kívül Fischer Laci felkért, hogy kezeljem a ZBB iwiwes oldalát is. Nagyjából így kezdődött…
- Több éve kísérem figyelemmel a munkádat, mindig végignézem az új képeidet, albumaidat, sőt néhányszor már engem is kisegítettél, amikor egy-egy cikkemhez szükség volt pár fotóra. Idővel azt vettem észre, hogy egyre csak gyarapodik azoknak a zenekaroknak a száma, akikkel dolgozol, és mintha a feladatköröd is kibővült volna.
T. K. E.: - Igen, állandó „stábtag” vagyok a ZBB zenekarnál, és Fischer Laci másik zenekaránál, a jelenleg a ZBB-vel azonos tagságból álló Korál Forevernél. Fényképezek, igény szerint fuvarozok, ha kell, gyártom a plakátokat, kezelem az oldalaikat, eseményeiket és kapcsolatot tartok a nevükben a rajongókkal. A P. Mobil Médiakommandóban is hasonló tevékenységet látok el, de ott többen vagyunk, ezért többfelé oszlanak a feladatok. Nem is egyszer volt rá példa, hogy Lóránt megbízott egy-két szervezési feladattal is (pl. a vendégfellépőkkel kapcsolatban).
Rendszeresen fotózom a Korál zenekart, a Balázs Fecó Band-et és Kiss Zoli további zenekarait, az Ego Project-et, Iron Maidnem-et, Age of Nemesis-t, Run For Power Gary Moore emlékzenekart és a sajnos eléggé ritkán játszó Special Guest-et is.
Amikor időm engedi, akkor a Bajnok Rock Team, a Twin City CRB, az Invader, a VálaszÚt zenekar és az ős P. Box bulijait is szívesen látogatom.
Nagyobb koncertek, kiemelt események előtt igény szerint részt veszek a promóciós anyagok elkészítésében (plakátok, videófelvételek, vágás, szerkesztés, stb.) is. Több zenekarnak készítettem már ún. werk-anyagokat, képes-zenés összeállításokat, különféle klipeket. És most, hogy karácsonyra kaptam egy GoPro kamerát, van egy jó pár feldolgozásra váró videóanyagom is még a winchesteremen.
Sok egyéb más rendezvényen is részt vettem, ha hívtak, de a fentiek prioritást élveznek. A felsorolt zenekarok fellépésein pl. fesztiválok alkalmával a többi résztvevőt is meg szoktam örökíteni, ha van rá mód, és utána átküldöm nekik is a fotóimat, és nagyon örülök, amikor viszontlátom az oldalaikon.
A koncertek időpontjai között sok az ütközés, és néha nagyon szeretnék „többen” lenni, hogy minden „szívemcsücskéhez” eljussak, de ez sajnos nem megy! (nevet)
- Vannak-e kedvenc csapataid, kiemelt előadóid, akikkel bárhol és bármikor száz százalékosan lehet együtt dolgozni?
T. K. E.: - Kedvencek? Akiket felsoroltam. Nagyon szeretem őket. Eddig még mindegyikükkel remekül tudtam együtt dolgozni, remélem ezt ők is így gondolják. (nevet) Nézd, valahol ez egy „bizalmi pozíció”, ami jelentős diszkréciót igényel. A folyamatosan színpadon álló emberek, zenészek mind egy picit megszállottabbak, egoistábbak, mint az átlag. Ez persze általánosítás, mert embere válogatja, hogy ki mennyire. Egészséges nárcizmus és exhibicionizmus nélkül nem is működnének jól. Viszont ők is emberek, akiknek vannak jobb és rosszabb napjaik, és pillanataik, mint ahogy nekem is, és mindenki másnak. Sok esetben belelátok a nem publikus, „kulisszák” mögötti világukba, de mindannyian tudják, hogy soha nem élnék vissza ezzel a helyzettel. Kölcsönös bizalom, és a megbízhatóság nélkül hosszú távon nem megy. A fent említett zenekarokkal és zenészekkel ez jól működik, sőt többükkel nagyon jó barátság alakult ki családilag is, a koncerteken kívül is rendszeresen összejárunk. Azt vallom, hogy ha bármi probléma adódik, a legjobb módszer a lehető leghamarabb megbeszélni és tisztázni.
- Ez a rendezvényfotózás főfoglalkozásod, vagy „csak” egy hobbi?
T. K. E.: - Természetesen hobbi, komoly hobbi, mivel az összes szabadidőmet leköti, sőt még annál is többet… mindig úgy érzem, hogy folyamatos lemaradásban vagyok. Hétköznap napi 8-10 órát dolgozom egy gyógyszergyárban, mint minőségbiztosító. A családom, főként a férjem nagyon sokat segít. Ő nem pörög annyira, mint én, ezért nem is jár el olyan gyakran a koncertekre, de ismeri a zenekarokat, és támogat, mert tudja, hogy szeretem csinálni. Nagyon hálás vagyok neki ezért.
- Ha ennyi időt és energiát ölsz bele, adja magát a kérdés, hogy felkérésre dolgozol, vagy te választod ki a megörökíteni kívánt előadókat és programokat?
T. K. E.: - Felkérés vagy választás? Is-is. Ez valahogy már kialakult. Mivel szeretetből, barátságból és rajongásból csinálom, soha nem díjazásért, ezért én választok, hogy kiket fényképezek. Régebben az állandó zenekaraimon kívül több felkérésre is elmentem, sokszor hetekig nem volt egy szabad estém sem. Rettentően megterhelő volt, ezért most már kénytelen vagyok többször nemet mondani, mert az időm és az energiáim végesek. Otthon a hétköznap estéim is éjszakába nyúlóan azzal telnek, hogy válogatom, szerkesztem, feltöltöm, küldöm a képeket a zenekaroknak, gyártom a plakátokat, események, facebook oldalak, csoportok számára, és jönnek e-mailek, telefonok, hogy gyorsan „tegnapelőttre” kéne összedobni egy plakátot, vagy egy interjúhoz keressek képet... és még sorolhatnám. Egy kívülálló csak annyit lát, hogy ott állok elöl a koncerten és fényképezek, aztán egyszer csak majd látja az eredményt a zenekar vagy az én oldalamon. Hogy a kettő között a háttérben mi történik, fogalma sincs. Persze, ha nem látja belátható időn belül a fotókat, akkor jönnek sorban az üzenetek, hogy hol van már, miért nincs még fenn?
Ha tudnám, hogy ebből jól meg lehetne élni, akkor nyilván főállásban csinálnám, de mint ahogy a rockzenélésből sem lehet manapság megélni – hiszen sokszor a zenekarok még a logisztikai költségeket sem tudják kitermelni egy-egy koncert gázsijából, természetesen erre sem tudnak áldozni –, ezért én így támogatom őket.
- Az előbb már megemlítetted a P. Mobil Médiakommandót. Úgy tudom, hogy ez sem egy fizetős „állás”. Te hogyan lettél tag, jelenleg kik alkotják a csapatot?
T. K. E.: - Valóban, a médiakommandósok közül mindenki „társadalmi munkában”, szeretetből, rajongásból és saját szabadidejében dolgozik a zenekarért.
Az elnevezést egyébként úgy négy-öt éve Schuster Lóri találta ki, azokra a rajongói kemény maghoz tartozó emberekre, akik a zenekari stábhoz tartozva különféleképpen állandóan segítik az együttest. Többek között ide tartozik a zenekar videósa Szathmáry András, a webmester (korábban Jozé volt), jelenleg Antal György (Titán), a P. Mobil történésze, a krónikás Pécsről, Andrássy Bálint (Bogyó), Dobszay Károly, aki grafikákat, plakátokat tervez, készít, időnként a fényképekkel is utómunkálkodik, Katona László, a nyitragerencséri P. Mobil rockmúzeum gazdája, és vagyok én, aki igyekszem elsősorban a fotóimmal segíteni.
Rajtunk kívül, szintén a kemény magból van még pár rajongó, akik elmennek a világvégére is a zenekar után, amikor csak tehetik, és bármikor segítenek, beugranak, ha kell.
- Ha jól emlékszem, bő fél évvel ezelőtt indítottad el a Képes Rocksztorik néven futó – mindenki számára nyilvános – Facebook oldaladat. Mi célból hoztad létre ezt a felületet?
T. K. E.: - A T. Erika - Képes Rocksztorik Facebook oldalam több okból született. A létrehozása előtt sokat gondolkoztam rajta, hogy legyen vagy ne legyen…
Mivel a privát facebook oldalam ismerősei egy jó része a családtagok, munkatársak, iskolatársak és az élet különböző más területéről megismert emberekből áll, akiket nem olyan biztos, hogy annyira érdekel a rockzene és az ezzel kapcsolatos posztjaim, őket akartam egy kicsit kímélni. Valamint, a rajongók és ismerősök közül is biztattak jópáran, hogy miért nem csinálok egy tematikus oldalt, ők szívesen látnák.
Sokan bejelölnek számomra ismeretlen emberek, rajongók, rockerek. Ezt nem tartom bajnak, mivel gondolom a képekre, infókra kíváncsiak. Általában mindenkit visszaigazolok, ha látom, hogy az érdeklődési köre vagy az ismerőseink között sok az átfedés. Viszont az oldal „lájkolóinak” nem feltétlenül kell személyes ismerősként jelölniük engem ahhoz, hogy láthassák, amit megosztok. Szóval, így aki akar, az lát.
Mint mondtam, rengeteg koncertre járok, és még ha sok esetben ugyanazokat az előadókat is látom hétről-hétre, mégis minden buli más. Igyekszem elkapni, megörökíteni a számomra kedves, érdekes pillanatokat, egy-egy összekacsintást, egy-egy pózt, gesztust, vicces grimaszt, aztán szeretem ezeket később újra felidézni, otthon újraélem a koncertet. Kikapcsol, feltölt, erőt ad. Amellett, hogy a zenekaroknak emlékeket és promóciós célú képanyagokat szolgáltatok, szeretem megmutatni, hogy milyen volt a hangulat, szeretem megosztani másokkal, aminek örülök, ami nekem tetszik, és szerencsés vagyok, ha ez egyezik a rajongók érdeklődésével.
Annyi sok megismételhetetlen klassz történés van már mögöttem, komolyabb rocktörténeti pillanatok is (ilyen pl. 2011-ben a felvidéki P. Mobil rockmúzeum megnyitója, vagy Balázs Fecó 60. szülinapi koncertje az Arénában, és különféle fesztiválok, érdekes emberek, stb.), ezért elkezdtem egy sorozatot Képes Rockkalendárium címmel, ahol mindig megnéztem, hogy milyen események estek az adott napra az elmúlt években, amin részt vettem, amiket fotón, vagy videón megörökítettem. Ezekből szemezgettem, és ha volt valami kis történet, vagy érdekesség, mindig igyekeztem leírni.
Most szünetel egy picit a sorozat, mert szokásosan állandó lemaradásban vagyok, de mindenképp szeretném folytatni, mert van sok mondani- és mutatnivalóm.
A rockzene szól valakikhez, szól valamiről, az esetek többségében gondolkodásra késztet, és ez nem fér össze a manapság preferált „minél butább vagy, annál irányíthatóbb leszel” című birkanevelde elvvel, ezért szándékom ezzel is segíteni a rockszakmának és megmutatni azt, hogy a jó magyar rockzene igenis él és virul, még ha a jelenlegi „tömegmédia” nem is vesz tudomást róla. Ennek pedig a legkézenfekvőbb módja és megoldása a mindenki számára ingyenesen elérhető közösségi oldalak.
- Ezen kívül milyen felhasználási felületei vannak a képeidnek? Saját vagy zenekari archívum, újság- és kiadványmegjelenések, netán lemezborítók, bookletek oldalai?
T. K. E.: - Amit felsoroltál, az mind. Örömmel tölt el, ha a zenekari archívumokba kerülő koncertképeken és a promófotókon túl a rock témájú sajtóban és online felületeken is sokszor érdemesnek találják használni a képeimet. (Feltéve, ha kiderül róla, hogy én készítettem, mivel bárkinek szívesen adom a képeket, legalább az a jutalom maradjon nekem, hogy mint fotóst odaírnak, illetve nem vágják le róla a nevem!)
A büszkeségeim a CD-k. Úgy érzem, hogy a borítókon és a bookletekben lévő képeimmel áramszünet esetére is hagytam nyomot a világban. (nevet) Az első a sorban az Ego-Project Puszta ököllel című lemezének fényképanyaga, aztán jött 2012-ben a ZBB Holnaptól című albuma. Szerepelt néhány képem a VálaszÚt zenekar lemezborítóján is. Az eddigi legnagyobb sikeremnek tekintem a P. Mobil Farkasok völgye CD-jéhez készült képeket és a hozzá kapcsolódó 80 oldalas kiadványt, melyben több mint 70 fotóm jelent meg. Kívánhat-e rajongó többet, mint azt, hogy az ismert rocksztár, akit gyerekkorod óta csillogó szemekkel figyeltél a színpadon, harmincvalahány év múlva felhív és megkérdezi, hogy „Na, szerinted melyik kép legyen a P. Mobil borítón?” Nemhogy 30, de ha 10 évvel ezelőtt valaki ezt mondja nekem, hogy ez így lesz, biztos kinevetem. (nevet)
Nagyon fontos zsűri, a rajongók. Eleinte nem is gondoltam, hogy ennyire érdeklődnek majd a képeim iránt, de a rengeteg visszajelzés mást mutat. Pl. több esetben is odajöttek és autogramot kértek tőlem is a P. Mobil újságra vagy lemezborítóra. Amerre járunk, még az ország legeldugottabb sarkában, vagy épp Felvidéken is volt már rá példa, hogy a nézőtérről többfelől is, számomra addig ismeretlen emberek kiabálták a nevem, és integettek messziről, amikor megláttak. Aztán koncert után odajöttek, hogy szeretnének fényképet. Mondom, oké álljatok össze, csinálok rólatok. Erre ők: Nem! Mi veled szeretnénk közös képen lenni! Ezektől picit mindig elérzékenyülök. Feldob, továbblök az esetleges mélypontokon és megerősít abban, hogy igenis érdemes csinálni. Ezek az én jutalmaim.
- Milyen gépparkod van?
T. K. E.: - Canon 600D és 700D gépekkel dolgozom. Nem a legfrissebb és nem a legcsúcsabb kategória, de amennyit én nyúzom őket és az ár-érték arányt nézve nekem megfelelnek. Igyekszem a kisebb klubok gyakran rettentően siralmas fényviszonyaihoz alkalmazkodni, ezért az alapfelszereltségen túl fényérzékenyebb objektívjeim is vannak, de sokszor ez is kevés és akkor marad a vakuzás, amit nem szeretek, mert jelentősen ront a képek hangulatán. Szoftveresen és hardveresen is lenne még hová fejlődni, határ a csillagos ég… és szilárdan el is döntöttem ám, hogy egyszer azért is rettentő sokat nyerek a lottón! (nevet)
A zenekarok és a közönség állásfoglalását már megtudtuk a munkáiddal kapcsolatban, de ha arra kérnélek, hogy most te alkoss véleményt, akkor mit válaszolnál?
Nem tudok fényképezni, csak szeretek. (nevet) Nem vagyok profi, magamtól kezdtem fotózni, úgy szoktam mondani, hogy csak nyomkodom a gépet. No, de azért valljuk be, nem minden a géptől függ (bár hallottam már, hogy van olyan önjelölt „fotós”, aki így gondolja), azért kell hozzá a jó szem, jó érzék és érzések is. Általában nem vagyok elégedett, sőt túl jónak sem tartom a saját képeimet, de ez arra is sarkall, hogy vajon még jobban hogyan lehetne?
Szeretném komolyabban megtanulni pl. a Photoshop-ot is, amihez abszolút nem értek, viszont sajnos időm nincs rá elég. Így találtam ki magamnak azt a szlogent, hogy „Playback-mentes zenekarokról photoshop-mentesen!” (nevet)
Az impresszionista festők is az érzéseiket, hangulataikat igyekezték átadni, és a képeiken nem minden olyan jól körülírt, kontúros, és szabályosan vonalas, mégis érezzük a mondanivalót. Lehet, hogy ilyen értelemben valahol én is impresszionista vagyok?! Na jó, ez kicsit nagyképűen hangzott, persze tudom hol a helyem, nem készítek művészi fotókat, attól én még nagyon messze vagyok. Egyelőre inkább a tudósítás, az események „dokumentálása” az a magasság a fotózásban, amit úgy gondolom, hogy képes vagyok megcélozni.
- Kezdő koncertfotósoknak mit tanácsolsz? Elárulsz egy pár trükköt, fortélyt?
T. K. E.: - Technikailag nincsenek különösebb praktikák. A legnagyobb trükköm és egyben tanácsom a kezdő koncertfotósoknak az, hogy szeretni kell, amit fényképezünk. Úgy érzem, nálam ettől működik. A koncerten együtt élek, „rezgek” a zenével és a zenészekkel. Megfigyeltem magamon párszor, amikor elfogadtam egyéb felkéréseket, hogy ha nem jött át a produkció, nem fogott meg különösebben a zene, vagy a zenész személye, kisugárzása, akkor olyan semmilyenek lettek a képeim. Amikor nem „történik” a zene a színpadon, hanem pl. a zenészek csak állnak mozdulatlanul egyhelyben és mereven maguk elé nézve játszanak, kb. három képpel el lehet intézni az egészet, és az se mutat sehogy. Szerencsére, akiket rendszeresen látok, ők azért mind az a „odaba..unk”-fajta, és olyankor engem is elkap a lendület. Éneklek, kiabálok a közönséggel együtt, és van olyan is, hogy leteszem a gépet és beállok én is csápolni. (nevet)