A feszültség nem csökkent Rózsa Sándor életének egén. Csak néha bújt elő fényes napja, hogy kisvártatva újra sötét fellegeknek adja át a helyét. A lókötőség nem volt ismeretlen foglalkozás családjában, hiszen apját éppen lólopásért ítélték kötél általi halálra, amikor az ifjú titán még kisgyermek volt. Rózsának csak egyszer jutott eszébe, hogy tisztes foglalkozásra adja végre háztetőt soha nem látott fejét: egy kovács mellé ment el inasnak, de hamar otthagyta, nem hagyta nyugodni a függetlenség iránti vágy.
Már 23 évesen megismerkedett a börtöncellák kényelmével (a nomád, pusztákhoz szokott életmódhoz képest), de megszökött. Ezzel kezdődött meg legendás hosszúságúra nyúlt üldöztetése.
32 éves korában, a krisztusi kor közeledtével lelkét megmagyarázhatatlan, soha nem látott erővel feltörő javulási szándék töltötte meg, így gyorsan, mielőtt még elmúlik, sürgönyözött a királyhoz kegyelemért. Bár az útonállónak elutasításban volt része, három kerek esztendő múlva mégis megadta neki a sors, hogy bizonyítson. 1848-ben a Honvédelmi Bizottmány felmentette, neki és követőinek a forradalomban való aktív részvétel érdekében Kossuth amnesztiát adott, vége lett az üldöztetésnek, és Rózsa Sándor maga válhatott „üldözővé”. Így tetemes, mindösszesen 150 fős szabadcsapattal róhatta le tiszteletét a magyar haza oltárán. A betyárok, mint tudjuk, nem az „öltönyös menedzserek” világának képviseletében jelentek meg a harcokban sem, így különös kinézetükkel és harcmodorukkal magukra vonták a tekinteteket, de a nyakkendőkötéshez nem szokott betyár kézen inkább ismerősen állt a bilincs, mint a tisztelgés, ezért hamar irányíthatatlannak bizonyultak, és kikerültek a regimentből. A betyárvér lecsapolása tehát nem sikerült, Rózsa Sándor pedig méltán énekelhette: „Vérdíjat tűztek ki a fejemre.” Ugyanis elfogatását akár élve, akár halva busás ellenértékkel honorálták a szabadságharc leverése után: kerek 10 000 pengővel. Földönfutó éveinek végén részletes személyleírással köröztették:
„mintegy 43-44 éves, közép, inkább kistermetü és zömök, szőke hajú, bajusza felfelé sodrott, hegyes és vereses-szőke, szemei szürkék, tekintete komor, arcza sovány, keskeny, sápadt és foltosnak tetsző, orra hosszas, orrlyukai pedig kiállók, szája széles, fogai teljesek és tiszták, álla előre álló, fülei nagyok.”
Bár fülei talán nem bölcsessége miatt voltak nagyok, Rózsa Sándor legendássá vált leleményes képességeiről. 20 éven át kergették a pusztában, bujdosott árkon-bokron, hegyen-völgyön, alföldön és síkságon át, míg végre el tudták csípni. Már életében is sok legenda övezte, és sokan ütötték nyomát bot helyett kacifántos szóbeszédekkel.
Bár bizonyos források szerint megházasodott, a „megállapodás” és a tisztességes élet még délibábjáról sem álmodott soha a betyárvezér. Élete végén 60 bűntettel körözték. Végül komája, egy bizonyos „Katona Pál” (beszédes név egy betyár elfogójaként!) és komaasszonya kerítette kézre. A nagy betyárvezért egy nyúl kerítette végül puskavégre. A rókáktól ravaszságot lesett nyúl Rózsa Sándor környékére csalt két szegedi vadászt, akik a búzatábla rejtekében heverésző markos betyárt nem kis tévedéssel nyúlnak nézvén puskájukat neki szegezték. A betyár sem volt rest, kétszer is lőtt, bár egyik sem talált. Erre árulást szimatolva komáját kereste fel otthonában, hogy meggyőzze a betyárbecsület létjogosultságáról. Ennek jól bejáratott évszázadok óta hatályban lévő jogszabályai szerint dulakodásba kezdtek, amiben Rózsa fegyvere elsült, megsebesítvén komáját. Mire Katona Pál felesége ezt meghallván igaz magyar asszonyként kirohant a konyhából, azon nyomban rátelepedett Rózsa Sándor nyakára, és onnan addig fel nem kelt, amíg a pandúrok biztos szorításában nem tudta férjének megsebesítőjét. A történésekről ilyen pontosan a korabeli sajtónak köszönhetően tudunk, hiszen ez nagy népszerűségének köszönhetően életének minden jelentősebb eseményéről tudósított, ha megtörtént, ha nem…
Így került a leghíresebb magyar betyár 1959-ben a szegedi, majd a kufsteini várbörtön magas falai közé. Kötél általi halálra ítélték, de Ferenc József engedelmével az ítéletet 15 év raboskodásra változtatták. 1864 nyarán nem kis terjedelmű betyár-portfólió készült róla a korabeli fényképezőgépek segítségével, így láthatunk róla készült képeket is a börtön magányában. Egyetlen öröme a pipa- és szivarfüst volt. Látogatói gyakran érkeztek, az ajándék füstölnivalókat fejbiccentéssel köszönte meg, egyébként a puszták népéhez méltón, ridegen tartotta magát: az ablakot hideg időben is nyitva tartotta, hadd járjon szabadon a szél, ha ő maga már nem teheti.
1868 áprilisában, Mária Valéria hercegnő születésekor általános amnesztiát hirdettek, így a sztárbetyár is megszabadult örökösnek tűnő fogságából. A betyárvezér hatalmas háláját egyenesen a királynak kívánta tolmácsolni, de Ferenc József épp Budán nem tartózkodván, Andrássy Gyula miniszterelnök előtt tisztelgett egy igencsak hajmeresztő ötlettel megfejelve látogatásának nemes szándékát: megkérte, hogy nevezze ki Csongrád megyében csendbiztosnak. Bár a kinevezésből semmi nem lett, Rózsa Sándort annál nagyobb tömeg köszöntötte Szegeden. A nép és a sajtó romantikus elképzeléseivel ellentétben a betyár meg ugyan nem javult, tovább garázdálkodott a környéken, míg újra el nem fogták, és meg nem halt a szamosújvári börtönben 65 éves korában.
A betyár kultusza azóta sem csökkent. Ásotthalmon, a Szeged környéki tanyavilág szívében róla elnevezett emlékházat találunk, illetve a fát is megtaláljuk, aminek segítségével egyszer megszökött a pandúrok elől. Július 15-16-án pedig immár negyedik alkalommal tartották meg Ásotthalmon a nagysikerű Rózsa Sándor Fesztivált.
Rózsa Sándor ikonikus alakja előtt pedig egy igazi magyar betyárballadával hajolunk meg. Küldjük mindenkinek, aki szereti a magyar betyárokat, aki nem, annak meg még inkább!