A régi mondás szerint azóta sok víz lefolyt a Dunán, sok kiosztott papírzászló lengett a Kossuth téren, sok kokárda felejtődött otthon, sok kispolgár kiáltott nagyokat, és végül sok minden történt azzal a médiával is, amit a csalódott, de a megújuló bizalomban mégis hívő Orbán Viktor olyan szépen elképzelt úgymond igazságosnak.
De ma már látjuk azt, amit Orbán Viktor talán magáról sem sejtett még 1989-ben: hogy amit lebontani akar, azt végül tégláról téglára ő maga fogja visszaépíteni.
A 2002-es exminiszterelnök az augusztus 30-i tüntetésen azt mondta,
- "A nemzeti oldalnak is szüksége van egy államilag finanszírozott tévécsatornára”, ezért szerinte új médiatörvény kell.
- Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök erre azzal reagált, hogy „akinek saját tévére van szüksége, az vegyen magának egyet”.
Orbán Viktor pedig megtette, méghozzá mindkettőt: újra hatalomra jutva előbb médiatörvényt hozott, majd saját tévét, rádiót, újságot vett. Nem egyet, nem kettőt, hanem
cinkelt közbeszerzésekből felhizlalt strómanjain keresztül lassan a teljes magyar sajtó az övé lesz. Ezzel pedig jócskán túlszárnyalja azt is, amit 2002-ben még maga ítélt el.
Ha a folyamat befejeződik, akkor tessék majd elmagyarázni a faluvégi embernek, hogy honnan tájékozódjon, ha nem győzték meg sem a szavazásra való utaztatással, sem az ingyen osztott krumplival, vagy narancssárga dobozos tojással.
De van még olyan állítás, amivel sokunk egyetérthetett akkoriban, és bizonyára számos ember volt, aki ezeknek a gondolatoknak a hatására egy időre bizalmat is adott a Fidesznek:
„A kampány alatt biztonságot ígérő erők hatalomra kerülve a médiában példátlan tisztogatást hajtottak végre, elkezdődött a pártállam restaurációja a demokratikus jogok kárára és a bűnözők javára"
– ezt nem ma nyilatkozta bármelyik, és főleg nem 663 milliós számvevőszéki kirakatbírság miatt felhúzott jobbikos politikus. Ezt Hende Csaba mondta a rendezvényen, akiből aztán honvédelmi miniszter lett, míg rá nem jöttek, hogy rossz ötlet volt, és le nem váltották.
Mitöbb: „A bűnözőknek a börtönben és nem a tévéstúdiókban van a helyük” - fogalmazott az akkor még MDF-es politikusként politizáló politikus.
Persze Bayer Zsolt publicista is szép pecsétet nyomott kenyéradói és saját jövőjére ezen a napon, amikor is azt mondta,
„a nácik és a kommunisták féltek a legjobban az igazságtól és akarták a legjobban a médiát”.
Bayer Zsolt, még ha most úgy is gondolja, hogy bárkit patkánynak nevezhet, vagy emberi mivoltában bármilyen formában gyalázhat, mégis irányt mutatott: a média ilyen mértékű lefedése, mint amit a kormány holdudvarának vállalkozói napjainkban végeznek, ugyanis pontosan arról az erőszakos és belterjes terjeszkedésről szól, amit Bayer a náciknak és kommunistáknak tulajdonított. Nyilván, már nem érdeke így látni ezt.
A diktatórikus sajtóterjeszkedést Bayerrel párhuzamban kacsintva megtűrő Lovas Istvántól pedig egyetlen kommentár érkezett, ám az annál lelkesebb és elszántabb volt:
„Ha megölik a sajtószabadságot, mi megöljük a nyugalmukat”.
A Political Capital elemzőcég akkori, itt elérhető összefoglalója további finom részleteket közöl azokból az időkből, amiket ma már eltakar hatalom elmúlt nyolc évében kiépített párhuzamos valóság: a kiemelt szerepet elvállaló Hende Csaba például olyan klasszis gondolatokat fejtett ki, mint, hogy
- „A sajtószabadságot az egyik legfontosabb szabadságjognak tartjuk”,
- „Sok mindent megtehet egy választott hatalom, de az emberi méltósághoz fűződő jogokat nem csorbíthatja. A választásokon erre nem kapott felhatalmazást”,
- „Ne felejtsük el: ennek az országnak a fele nem a jelenlegi koalíció pártjaira szavazott”.
Persze ezek után valódi önkínzás arra tekinteni, hogy miképp zajlik a 2002-ben még annyira féltett sajtószabadság: a Habony-műveknek gúnyolt orbáni médiarendszer ugyanis megtette azt a történelmi bűnt, hogy ma már
konkrétan álhíreket terjeszt szerző nélkül közzétett cikkekben,
és ezzel nem csak egyszerűen túllépi a demokratikus rivalizálás írott és íratlan szabályait, hanem morálisan is bedönti mindazt, amit a rendszerváltás után nyugati típusú demokráciának és sajtónak gondoltunk.
- Mert nem, az nem sajtószabadság, ha az adófizetői tízmilliárdokból fenntartott magán- és állami sajtó propagandájával kell versenyeznie annak, aki nem a NER tagja.
- És nem, az sem lehet elfogadható, hogy a valóságot teljesen nélkülöző álhírekkel szórják teli az országot, gyakorta az emberi méltósághoz fűződő alapvető jogokat is megsértve, majd a bírságokat újabb adófizetői pénzekből röhögve kifizetve.
- És nem, ők sem felejthetik el, amit maguk is vallottak: az országnak a fele nem a jelenlegi koalíció pártjaira szavazott.
Azt Orbán Viktor sem gondolhatja komolyan, hogy normális dolog az, ha az íróasztal mögött kitalált álhírek kilépnek a joggal hiteltelen bulvársajtó kereteiből, és így az olyan baromságok, mint mondjuk az, hogy Vona Gábor egyik héten muszlim, a másikon meleg, a harmadikon meg terrorista,
egy normális ország normális adófizetői által fenntartott normális közmédiájában tényleg megjelenhetnek,
ráadásul úgy, hogy forrás nincs, a szerző ismeretlen, az ehhez asszisztáló sajtó többi része pedig kivétel nélkül mind a saját munkatársainak és közeli bizalmasainak tulajdonában állnak.
Mert ha Orbán Viktor tényleg komolyan gondolja, hogy ez a rendszer egy megbuktatott diktatúra után joggal fenntartható, demokratikus és erkölcsös, akkor bizonyos, hogy másokat félrelökve, forradalomért kiáltva a 2002-es önmaga lenne az első, aki most arcon köpné őt.
Mert Orbán Viktor valamikor még a sajtószabadságot féltette. Aztán megkapta: majd megölte, és meggyalázta. A kegyelemdöféseket pedig máig végzi, s bár ezt más csonkításnak hívja - a Nemzeti Együttműködés Rendszerében ez csupán művészet.