- Újfent elmélyedve a lemezeitekben, és utánaszámolva a megjelenéseknek, kissé meglepődve konstatáltam, hogy bizony a The Joystix már több mint egy évtizede alakult. Egy pár mondatban fel tudnád vázolni a zenekar eddigi – általad legfontosabbnak, legértékesebbnek vélt – megmozdulásait, elért eredményeit? Persze, a kezdetektől indítva.
- 2005 nyarán indult a zenekar. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy dobosunkkal, Jimmivel 2001-től volt egy közös bandánk a Sonicdollz, amivel a kezdetekben kb. ugyanolyan zenét toltunk mint a The Joystix, majd elmentünk a rockabilly irányába. Ez is egy trió volt, klasszikus nagybőgő-gitár-dob felállással.
Szóval, 2005 óta létezik a csapat, de volt egy egy éves szünetünk 2012-ben. A felállás 2009 óta ugyanaz, mint most. Voltak külföldi lemezmegjelenéseink kinti kiadóknál, split albumaink kinti zenekarokkal, illetve 2005 óta jó pár külföldi és itthoni koncerten vagyunk túl. Nagyon hangzatos elért eredményeket sajnos nem tudok felmutatni, egyáltalán a mai zenei közegben az is nagy eredmény szerintem, hogy mindenféle kompromisszum nélkül még mindig működik a banda.
- Ahogy említetted, több önálló albummal és split lemezekkel is büszkélkedhettek. Ezeket egy-két mondatban bemutatnád olvasóinknak?
- Három önálló nagylemezünk jelent meg eddig, a „Playin with Fire” 2006-ban, az „...And Joystix for All” 2008-ban, illetve a „Punchline” 2015-ben – ebből az első és az utolsó egy francia kis független kiadónál –, valamint egy ötszámos EP, a „So Low City” 2010-ben. Volt egy francia kiadós split lemezünk – öt-öt dallal a francia Flying Donuts zenekarral – „This Machine Makes Loud Records” címmel 2007-ben, amit aztán meg is turnéztattunk Franciaországban velük közösen. Ez bakeliten is megjelent. Aztán van egy splitünk az ausztrál Mercy Kills társaságában, a „Suburban Threat”, ami egy kis Los Angeles-i kiadónál jött ki, illetve az aktuális kiadványunk – ami szintén egy osztott korong – „Skulls out!” címmel a francia High-School Motherfuckers csapattal, akik hosszú évek óta jó barátaink.
- Egy koncertajánlóban skandináv stílusú glam punk bandaként olvastam rólatok. Ez a stílus meghatározás megállja a helyét?
- Nem tudom. Amikor ezt a zenekart kitaláltam, főképp a 2000-es évek elejének meghatározó ilyen stílusú bandái lebegtek a szemem előtt, olyanok mint a Backyard Babies, a Wildhearts, a Gluecifer, vagy a Danko Jones, illetve a ’70-es évek elejéről a Stooges, a Ramones, és a New York Dolls, plusz az előéletemnek köszönhetően a sleaze csapatok, mint a Mötley Crüe, a Vain vagy a Faster Pussycat. Aztán az évek során szerintem elég sok hatást sikerült belecsempészni a dalainkba, ami abszolút nem volt tudatos. Fel lehet fedezni blues, vagy klasszikus rock hatásokat is bőven, nem tudom, melyik kategóriába passzolunk tökéletesen. Ha azt mondom punk, azt a punkok kérik ki maguknak, ha azt, hogy hard rock, akkor a hard rock rajongók, ha pedig glam, akkor kérdik hol a haj meg a smink? Én azt mondom, hogy mindenki válassza ki a számára megfelelőt, én maradnék a rock’n’roll zenekar jelzőnél.
- A külföldi ismertsége, pozíciója milyen a The Joystix-nak?
- Nézd, ezt elég nehezen tudom megítélni. Mikor a banda indult, volt a Myspace, ami szerintem egy nagyon jó platform volt a zenekarok, zenészek számára. Elég nagy volt az érdeklődés irántunk, tudtunk külföldön is mozogni, underground szinten működött a dolog. A Myspace behalt, az internet használat sokkal elterjedtebb lett, és olyan szintű dömping van nemcsak zenékből, illetve zenekarokból hanem mindenféle információból, hogy nem tudsz olyat csinálni, ami miatt felkapják a fejüket az emberek. Nem tudsz eljutni hozzájuk, hiába csak két kattintásra vagy az egész világtól. Hiába jön ki rólad jó kritika a műfaj prominens online magazinjaiban (amiből egyre kevesebb van sajnos), ez szinte semmit nem jelent. Az ingerküszöb nagyon magas lett. Tény, hogy rengeteg kutyaütő banda van, de rengeteg jó is, és sajnos, ahogy az utóbbi évek tapasztalata mutatja, a legtöbb maximum két lemez, illetve négy-öt év működés után beleáll a földbe. Csak a legelszántabbak maradnak, de ők is olyan emberszámokat tudnak hozni, illetve olyan eladásokat produkálnak, amire nem lehet alapozni, nemhogy életszínvonalat, de egyáltalán zenekari működést sem.
A mi külföldi pozíciónk olyan, hogy ha holnap bedobnánk a törölközőt, nem hoznák le a nemzetközi szaklapok a címlapjukon hírként, ha érted mire gondolok… elkarcolgatunk az undergroundban.
- Titeket nem jellemez, hogy nagy átjáróház lenne a tagságban, ennek ellenére hol a gázra tapostok, hol pedig csak egyesben haladtok, netán meg is álltok. Mi befolyásolja a zenekar aktivitását, működését? Légy szíves mutasd már be a két zenésztársadat!
- A két zenésztársam Marton Zoli basszusgitáros, és László ’Jimmi’ Imre dobos. A The Joystix aktivitását, illetve működését én befolyásolom leginkább, mivel a zenekarral kapcsolatos dolgokat – mondhatni szinte mindent – én csinálok. Amikor elkapunk egy jobb szériát, van pár jól sikerült bulink, merítek egy kis pozitív energiát, nagyobb kedvvel állok neki a dolgoknak. Ha az ellentétjét tapasztalom, könnyen elveszítem a kedvem, viszont erőszakolom magam, hogy csinálni kell tovább.
- A zenekarhoz és a személyedhez néhány külföldi csapat meghívása és felléptetése, valamint közös előadás is fűződik. Ezeket a koncerteket hogyan sikerült tető alá hozni, beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeket?
- Voltak olyan koncertek, amiknek a szervezése nem a mi nevünkhöz fűződik. Ilyen volt a Backyard Babies vagy a Sebastian Bach buli, ahol a koncertszervezőknek köszönhetően meghívásos alapon nyithattuk mi az estét. Aztán voltak olyan bulik, amiket én szerveztem, ilyen volt a Bellrays, illetve a Bloodlights koncertje. Ezek anyagilag nem bizonyultak túlzottan sikeresnek, viszont erkölcsileg nekünk óriási élmény volt. Az évek tapasztalata alapján elmondható, hogy ha mi nem csináljuk meg ezeket a rendezvényeket, ezek a csapatok nagy ívben elkerülik az országot, nyilván a masszív érdeklődés hiánya miatt. Ezen kívül volt még egy speciális buli, amin a New-yorki kult banda, a Warrior Soul énekesének Kory Clarke-nak mi voltunk a kísérőzenekara. Mivel nekem ez a csapat tinikorom óta etalon, szerintem nem kell ecsetelnem mekkora élmény volt a figurával egy színpadon állni, és azokat a számomra klasszikus nótákat tolni.
- Téged a szakmában egy karakán kiállású, felettébb szókimondó embernek tartanak (talán egyesek túlzónak is érzik ezt), ami ebben a közegben (sem) igazán kifizetődő. A pénzt kényszeresen űző, kereső, az ismertségért, hírnévért (szinte) mindent megtevő rocksztár típus totális ellentéte vagy, mondhatni a már-már egyetlen ellenpélda arra, hogy még mindig lehet csak szívvel-lélekkel játszani ezt a stílust. E miatt soha nem érezted szélmalomharcnak a tevékenységedet? A te olvasatodban mi számít sikernek?
- Szinte minden nap szélmalomharcnak érzem a dolgot, és minden nap felmerül bennem, hogy ma van az a nap, amikor be kellene fejezni ezt az egészet. Nem gondolom magamat semmivel sem túlzóbb figurának, mint a többi átlagos zenész, csak én általában ki is mondom, amit a többi muzsikus csak egymás között a turnébuszban emleget gúnyos röhögések közepette. Nehéz ügy ez, sokszor nyavalygásnak tűnhet, amit kommunikálok, de ezt a zenekart kb. a saját gyerekemnek tekintem, épp ezért vagyok mondjuk más, mint a csapat többi tagja, akiknek a kötődése abszolút más jellegű a történethez. Próbálok kiállni magunkért, személyiségemből adódóan, ha valaki keresztbe tesz vagy g.cizik, évek után sem tudom elfelejteni. Nagyon kevés ember van, akivel bármiféle ilyen típusú helyzet után újra puszipajtás lettem... szinte egy sem.
Hogy mi kifizetődő, vagy mi nem, azt pont leszarom, ha érdekelne, akkor nem így alakítottam volna a zenei pályafutásomat, mondjuk ott maradok a Zorall-ban 2004-ben, mikor eljöttem… Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha holnaptól csak két kanalat akarok egymáshoz ütögetni és erre rákántálni, akkor azt is megtehetem, mert a ’civil’ munkám miatt semmilyen formában nem függök anyagilag a zenekar bevételétől. Nyilván emiatt sokkal nagyobb erőfeszítéseket igényel a banda működtetése, de semmilyen beleszólást nem tűrök el abba, amit én képviselni szeretnék. Az erkölcsi olvasat egy sokkal keményebb dió, sajnos a relatív sikertelenséget nagyon nehezen emésztem meg. Belőttem egy célt pár évvel ezelőtt… Ha meg tudjuk valósítani, hogy jó hangulatú 100 fős klubbulikat tudjunk összehozni, mondjuk két-három havonta, én azt mondom elértük, amit ezzel a zenével, angol nyelvű dalokkal el lehet itthon. Eddig nem sikerült… Ha összejön, én azt sikerként könyvelem majd el!
- A The Joystix a szó szoros értelmében szerelemgyerek?
- Abszolút.
- Az is köztudott veled kapcsolatban, hogy nem egy szemellenzős muzsikus vagy, több stílusban is vannak kedvenceid. Mi kell ahhoz, hogy valaki beférkőzhessen a favoritjaid közé?
- Jó kérdés. Nem is tudom… ha valamit én érzelmileg elkapok, akkor azért nagyon tudok lelkesedni. Lehet szinte bármilyen zene, bármilyen stílus, kivéve talán a ma pop illetve alternatív zene címszó alatt futó kommersz egyen borzalom, amihez semmilyen szintű kötödést nem tudok kialakítani, bár szorgalmasan próbálok mindent meghallgatni, hogy tudjam, mire mondok nemet. Én úgy érzem, hogy valami ok miatt engem a nagyon erős identitástudattal rendelkező, számomra igazinak tűnő stílusok tudnak megfogni. Ide sorolom a bluest, a ’90-es évek hip-hopját, a punkot, a rockabillyt, de hogy ellenpéldát mondjak, kedvelek pár ’80-as évekbeli pop előadót is. Ugyanúgy meg tud fogni egy kétakkordos üvöltő dühös dal, mint egy agyoncifrázott jazz-rock nóta, vagy egy egyszál gitáros blues dal… tényleg nem tudom. Annyira sokfajta kiváló zene van, szerintem a legnagyobb hülyeség stílusokért rajongani.
A zene, ami közvetít valamit, igazi érzelmeket érzek mögötte, nagy hatással tud rám lenni szinte stílustól függetlenül. Amikor ránézek egy bandafotóra, elolvasok egy interjút, meghallgatok egy lemezt és az egész közvetített sugárzott kép eggyé összeáll nekem, elkapom a dolgot… ez a legjobb, és szerintem ezért csinálom még mindig a zenélést, ez lenne a célom, hogy ha valaki ugyanígy megnéz, meghallgat minket, érezzen valami hasonlót.
- Gyorsan lendüljünk is át a konkrétumokhoz, kik a személyes favoritjaid? Persze, itt nem egy földig érő listára gondolok, csak főként azokra az énekesekre, gitárosokra, bandákra, akik nagymértékben hatással voltak a te zenei világodra, játékstílusodra.
- Hát, ez egy igen nehéz kérdés. Nem tartom magam igazából énekesnek, és furcsa módon sosem szerettem bele azért egy bandába, mert az énekesnek jó a hangja, vagy mert ügyes a szólógitáros, engem mindig a dalok érdekeltek. Mint gitáros és karakter mindenképpen Johnny Thunders-t tudnám elsőként felhozni. Hihetetlen hanyag hányaveti gitáros volt, mindig totálisan szétcsúszva, viszont hatalmas szívvel játszott. Aztán ott van Iggy Pop, a tökéletes punkrocker, óriási ikon számomra. Rajongok Elvisért, Buddy Guyért, Keith Richardsért. Illetve, a modernebb bandák közül említeném a Wildhearts zenekart, és Gingert, a csapat agytrösztjét, aki szerintem zseniális dalszerző – nagy hatással volt és van rám –, és a már említett Warrior Soult és Kory Clarke-ot. Ha most akár csak egy kicsivel jobban is belemerülnék kb. négy oldalon keresztül sorolhatnám a neveket, hogy kiben mit tisztelek, szeretek, és miből mit próbáltam ellesni vagy ellopni. (nevet)
- Te is azok közé az utolsó mohikánok közé tartozol, akik szeretik kézzel fogható valójában is birtokolni a kedvencek anyagait. Melyik formátumot kedveled: vinyl vagy CD? Esetleg kazetta?
- Én vinyl barát vagyok. Bár a gyűjteményem nem rúg (még) több ezer darabra, vannak kuriózum példányaim, és az albumokat nagy becsben tartom. Nagyon szeretek leülni és lemezt hallgatni… Nincs track ugratás, nyugi van, odafigyelés van.
- Személy szerint én is igen nagyra értékelem, ha egy zenekar a dalai megjelenésekor annak külcsínére is sokat ad. Nálatok minden kiadvány top kategória, rendes nyomott CD, igényes booklet, látványos borító. Úgy gondolom, ez a hozzáállás itt sem a véletlen műve.
- Volt egy kiadványunk, ami csak online jelent meg, egy 6 számos digitális EP, ami egyáltalán nem működött. Totál jellegtelen volt csak úgy felszórni a netre a dalokat, pedig egy barátom még egy fasza ’borítót’ is rajzolt az anyaghoz mint illusztrációt, az általunk kedvelt sötét képregényes stílusban. Ezután úgy döntöttünk, hogy ez nem a mi utunk. Nem jelentetünk meg minden két hónapban új anyagot, pont ezért, hogy ha már kihozunk valamit, akkor annak legyen pofája, legyen normális borítója, és ugyanúgy legyen kézzelfogható a cucc, mint amikor én gyerekkoromban vásároltam a lemezeket és rituálé-szerűen kihajtogattam, böngésztem a borítókat, szövegeket.
- A főzenekarod mellett egyéb formációkban is fel-feltűntél az elmúlt években. Az Acoustix projekttel mi a helyzet jelenleg, aktív még?
- Nem, már nem.
- Volt/van egy Bone Skinny nevezetű blues formációd is, ami eddig még csak a youtube-on adott életjelt magáról…
- Igen, ez a szólóprojektem. Amiről beszéltünk is korábban, számos stílust nagyon kedvelek, és vannak dalok, amiket nem szeretnék a The Joystix zenekarba bevinni vagy ezért vagy azért. Szóval vannak ezek a dalok, amiket már jó ideje tervezek felvenni. Szerintem ez már vagy három éve húzódik, de remélem, hogy idén tudok időt szakítani rá. Ha meglesznek a felvételek, meglátom, hogy mit lehet vele kezdeni, összeáll-e egy lemezzé az anyag, vagy csak valami zagyvaság lesz belőle. Érdemes-e esetleg színpadra állítani? Ez a jövő zenéje egyelőre, remélhetőleg a közeljövőé.
- A Fezen Rádió egyik műsorvezetőjeként is hallattad a hangod, a Rock N’ Roll Rádió című műsorában. Ez milyen mélységben volt/van jelen az életedben, erről a tevékenységedről mit kell tudnunk?
- Sajnos ez már jó ideje nem működik. A rengeteg dolog mellett, amivel foglalkozom erre már nem jutott idő. Ha jól emlékszem, több mint egy évig csináltuk a műsort Tóth Milánnal, hetente egy adással. Bár nagyon szerettük, a hallgatottság gyér volt, mindkettőnknél akadtak fontosabb prioritások, úgyhogy nagy sajnálatunkra, de jegeltük a dolgot.
- Külsőre is egy vagány, a rock n’ roll életstílust biztosan nagy hőfokon élő zenésznek láthat téged a közönség. Mennyire fér ez meg azzal, hogy már családos ember, kisgyermekes apuka vagy? A feleséged a mai napig biztos partner, támasz abban, hogy zenélhess, koncertezhess?
- Tökéletesen megfér. Itthon totálisan unalmas faszi vagyok. Nehéz kimozdítani, a flexibilitás nem az erősségem, és szeretek a családom társaságában időt tölteni, nem keresem a lehetőségeket, hogy hogyan tudok minél kevesebb időt itthon lenni, mint sok pályatársam. A feleségem mindig is példaértékűen támogatott ebben az egészben, ahogy mondjuk szerintem én sohasem tudtam volna. Végigasszisztálja a lelki tusáimat, hálás vagyok neki abszolút.
- Térjünk vissza a The Joystix-hoz. Az elmúlt bő egy évtized alatt mi a tapasztalatod, itthon sikerült az általatok játszott stílust valamennyire elfogadtatni, netán megszerettetni, valamint magát a zenekart megismertetni? Szerinted van esély arra, hogy egy kissé ’feljebb’ jöjjetek az undergroundból? Ha igen, mi kellene (még) ehhez, ha nem, akkor hogyan tovább?
- Szerintem nem igazán sikerült. Először is, aki ezt a stílust kedveli, az egy nagyon szűk réteg. Nos, ennek a szűk rétegnek egy része kedvel minket és örül, hogy van itthon is egy brigád, aki valami hasonlóban utazik, mint a nyugati kedvencek, és szerintük még akár fel is veszi velük a versenyt. Illetve, a szűk réteg másik fele aki fitymál, és szerinte ez nem olyan mint az, mert az jobb, mert ott jobb az énekes vagy szélesebb a terpesz vagy mit tudom én.
Feljönni az undergroundból… megmondom őszintén, hogy erre semmi esélyt nem látok. Semmilyen körülmény nem alkalmas ahhoz, hogy ennek a reális esélye meglegyen. Nem ezek a zenék mennek, nem az ilyen mentalitás a divat, még mindig necces itthon az idegen nyelven éneklés, és alapvetően nem lehet minket egy nagy jelenlegi vagy múltbeli közönségkedvenc, népszerű magyar rockzenekarhoz kötni. Hogyan tovább, azt nem tudom. Amíg van mondanivaló, van lendület, addig megy, ha nincs, gondolom beleállunk a földbe. Egy biztos, én mindig foglalkozni fogok zenével vagy így, vagy úgy.
- A beszélgetést egy friss videómegjelenés bemutatásával zárnám. Valamint, mivel év eleje van, természetesen a 2017-es esztendő terveiről kérdeznélek.
- Kijött egy új közös dalunk „We Are” címmel Siska Finuccsival, aki a hazai hip-hop rajongóknak minden bizonnyal ismerősen csengő név. Készítettünk egy számot, amiben mindkettőnk, ő is és a The Joystix is hozta a saját stílusát, és lőttünk rá egy klipet. Ennek szellemiségében lesz egy közös bulink is február 11-én a Gozsdu Manóban, amit egyfajta underground fesztiválnak képzelünk el. Ezen Siska, valamint Bloose Broavaz-os csapattársai, a Jam Balaya és Phat, az esztergomi CYD nevű hardcore banda és mi lépünk fel. A cél egyértelműen az lenne, hogy kicsit közelebb hozzuk az úgynevezett underground zenék rajongóit, mivel hiszünk benne, hogy a hozzáállás, illetve a közvetített üzenet egy és ugyanaz, még akkor is, ha elsőre furcsának is tűnhet a kijelentés, az előadók által képviselt stílusbeli különbségek miatt. Meglátjuk, hogy a közönség is úgy gondolja-e, hogy ez jó ötlet.
Most, 2017 elejére tervezünk egy újabb videoklipet az októberben megjelent split lemezről, illetve év közepére szeretnénk egy igazán dühös, gyors, zajos anyaggal kijönni, ami egy limitált példányszámú EP-n látna napvilágot… meglátjuk mikorra készülünk el vele.