Majdnem pontosan négy esztendővel ezelőtt ültem a tévé előtt, és néztem, ahogy az Eb-n a spanyol válogatott 4-0-ra veri az íreket. Pont, ahogyan most minket a belgák. Nagyon drukkoltam a koboldoknak, és le voltam törve, hogy ilyen csúnyán kikaptak. És amikor már épp nyúltam volna a távirányító felé, egyszer csak elkezdett zengeni a stadion. Nem a győztes spanyolok énekeltek.
Hanem a legyőzött írek.
Boldogok voltak, mert szurkolhattak a sajátjaiknak, mert együtt lehettek, mert együtt élhették át a csodát. Akkor arra gondoltam:
Istenem, ha egyszer magyarnak lenni is annyira jó lenne, mint akkor írnek.
De el is hessegettem a gondolatot, mert biztos voltam két dologban: mi soha a büdös életben nem jutunk ki már világversenyre, és "mi amúgy sem ilyen nép vagyunk".
Hogy az előbbiben tévedtem, azt már pár hónapja tudom. Hogy a másodikban is, az tegnap este derült ki. Hogy mi is képesek vagyunk arra, amiről a Zöld Sziget szurkolói tanúságot tettek négy éve: fejet hajtani a tisztességes helytállás előtt. És semmi sem tölt el annyi büszkeséggel, mint ez az utóbbi felismerés.
Mert
csak az a nép érdemel hősöket, amely elbukva is tiszteli őket.
Amely, ha földre esnek, nem eltapossa, és leköpködi, hanem felsegíti és a vállára emeli őket. Amikor egy 4-0-ás vereség után az utca azt zengi, hogy „Büszkék vagyunk!” - az már jóval többről szól, mint a futball. Tegnap éjjel nem csak a Franciaországban küzdő huszonhárom srácnak adtuk meg a tiszteletet. Hanem egymásnak is. Nem csak a válogatottnak üzentük, hogy csak azért is velük maradunk.
Hanem a mellettünk álló magyar embernek is.
Az összetartozás 13 napos fiesztáját éltük meg, és, amikor azt énekeltük, hogy „soha nem érhet véget”, akkor az nem csak a foci sikerekről szólt, hanem erről az érzésről is. A Körút eksztázisban vonuló tömege azt is ünnepelte tegnap, hogy nem csak az osztrákokat győztük le, nem csak az izlandiakkal és a portugálokkal szemben álltunk helyt - hanem a saját, évtizedek óta minket szaggató démonainkkal szemben is. Mert a lelkünk mélyén éreztük, hogy másnap reggeltől már ott leselkedik ránk a sarkon a szürke, irigykedős, árokásós, egymásra mutogatós, ön-és világutálatos nagy büdös Magyar Valóság, amelyet erre a nagyszerű két hétre magunk mögött hagytunk. Most farkasszemet kell vele néznünk,
és az arcába kell üvöltenünk, hogy „Büszkék vagyunk!”
Ez az igazi próbatétel – és, ha ezt a meccset megnyerjük, az száz Eb-trófeánál többet ér.