Az éhezők viadala utolsó része mindennek pontot tesz a végére, annak is, amiből az eddigi epizódok során pont elég (túl sok) volt: annyit ígérhetünk, hogy a rengeteg gyilkol(tat)ás, a gyomrot lifteztető manipuláció és az elképesztő mennyiségű kegyetlenség is befejeződik.
A véráztatta szintézis eredménye jön most, amelyet korántsem akkora csinnadratta övez, mint az eddigieket: a pazar, retinakiégetően látványos viadalokat, a Kapitólium fényűzését, illetve ennek kontrasztját Panem többi részének nyomorgásával. Itt csak a sötét, hideg, kemény valóságot kapjuk meg, hiszen bármilyen jó ügy érdekében zajlott a forradalom, és bármi is az eredménye, rengeteg áldozattal járt. Ezen nincs mit szépíteni – illetve nagyon jól tették az alkotók, hogy nem szépítették; hogy nem hagyták belecsúszni a befejezést a tipikus hollywoodi mézesmázba.
A film további érdeme: a színészi alakítások, bár őszintén szólva ez nem igazán meglepő az eddigiek ismeretében; csak azt nem fogom soha megérteni, miért A napos oldalért kapta meg Jennifer Lawrence az Oscart. De ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Mindenesetre ebben a moziban is kiváló alakítást nyújt (nyújtott volna, ha nem csapnivaló szinkronnal látom a filmet, egyszerűen borzalom, hogy Ms. Lawrence érdes-érces hangját, ami annyira összhangban van az egyszerű, amolyan a-helyén-van-a-szíve-és-az-esze karakter amúgy is sziklaszilárd hitelességével, hogy lehetett ennyire elb… na mindegy), de a szereplőgárda többi része sem marad le tőle Donald Sutherlandtől Woody Harrelsonon keresztül Philip Seymour Hoffmanig (R.I.P.).
A cselekményt meg sikerült valahogy annyira életszerűre kieszelni, mintha nem is fikció lenne – igaz, mint arra az írás végén majd ki is térek, annyira talán nem is fikció az egész, már legalábbis ami a dolog emberi részét érinti. Mintha kivételesen ez olyan hollywoodi produkció lenne, amelyben a dramaturgia célja elsősorban nem a néző megfelelő hőfokra hevítése, majd lehidegzuhanyzása, aztán -forrázása, végül pedig megkínálása egy szép nagy, rózsaszín vattacukorral, hanem, mintha csak belesnénk egy kulcslyukon, ahol megy a sztori – a sztori, ami cseppet sem törődik vele, a leskelődőnek vajon tetszik-e, vagy sem. Csak történik, aminek történnie kell.
És persze Panem sorsán túl végül egy másik nagy kérdés is eldől: nevezetesen, hogy Katniss kit választ végül, Peetát vagy Gale-t? Egyáltalán ő fog-e választani vagy a „sors”, netán nem is választ senkit? A végkifejletet ismerve arra kerestem a kérdést, vajon lehetett-e bármennyire sejteni, mi lesz a szerelmi háromszögből: ki marad, ki megy, és miért az marad, aki marad. Így aztán újra megnéztem az összes részt, és azt találtam: a filmek cselekményébe egy kevésbé transzparens szinten nagyon is jól be van építve a dilemma és annak megoldása.
Tudniillik a történet már Katniss belső vívódásáról is meglehetősen közvetve szól, az ennél egy szinttel mélyebben húzódó kérdéskomplexumra pedig még ennél is rejtettebb utalásokat tesz. De mi is ez a kérdéskomplexum? Elismeréssel tartozom a könyvnek/filmnek azért, hogy az efféle vívódás megmutatásában nem éri be némi felszínes giccsel, hanem veszi a fáradságot, hogy a probléma gyökeréig ásson, ami nem más, mint, hogy mi is a motiváció. Az ember (bár itt női főhőssel van dolgunk, nem csak a nőkre igaz ez) ugyanis sok mindent érez, sok mindent gondol és sokféleképpen alakulhatnak a körülményei; ezen tények pedig végletesen képesek eltorzítani a lélek legmélyén élő szerelem felismerhetőségét. Gondolok itt olyanokra, mi mindent össze lehet keverni a szerelemmel: például a hála érzését, a tiszteletet, vagy a közös múlt fontosságát.
Katniss csak menet közben kapja meg a kérdéseire a választ – anélkül, hogy tudatosan tenné fel a kérdéseket. Az érdeme sokkal inkább az, hogy a válaszokat megfelelő tudatossággal tudja értelmezni. A kérdés végső soron „csak” annyi: ki az, akivel harcba mennél a világ ellen, és ki az, aki nélkül nem tudnál élni? Ezekre a kérdésekre pedig nem is az utolsó rész ad választ; a válaszok sokkal inkább a film részeinek előrehaladtával épülnek fel.
Az egészben a legszebb gondolatra pedig akkor jutottam el, amikor a fentieket metaforikusan még továbbgondoltam. Az ember nem az ágy szélén ülve és gondolkodva, hanem éles helyzetekben kapja meg a saját magának feltett kérdésekre a válaszokat: azokban a helyzetekben, amelyekben rá van kényszerítve a válaszadásra. (És ez a válasz sokszor még az adott személyt is meglepi, például, ha kiderül: minden pont ellenkezőleg van, mint amit még az ágy szélén töprengve gondolt.)
Az éles helyzetet jelen esetben – Az éhezők viadaláról lévén szó – behelyettesíthetjük az élet-halál-helyzettel is.
És mondhatnánk, hogy az egész fikció, mese, disztópia, a mi életünkben nincsenek körzetek, Kapitólium, és ilyen élet-halál kérdések sem. De vajon tényleg nincsenek?