Február 11-én az Alfahír főszerkesztője egy vitaindító publicisztikát írt, amelynek kapcsán egy nyilvános diskurzust indítunk hírportálunkon. A diskurzusban reményeink szerint sikerül egy közös gondolkodás, konstruktív vita során megvitatni a párt útja kapcsán felmerülő kérdéseket. Amennyiben szívesen csatlakozna, küldje el publicisztikáját a szerk@alfahir.hu címre "Diskurzus a Jobbikról" tárgymegjelöléssel (a beérkezett írások közül, amennyiben stílusában megfelelőnek találjuk, többet meg fogunk jelentetni). A most következő publicisztika is ezen diskurzus része.
Ennek egyik eklatáns példája a napokban a Népszabadság hasábjain megjelent Már ketyeg a Jobbikban az időzített bomba című „mélyelemző” publicisztika. A benne megfogalmazottakon nincs min meglepődni, hiszen a Jobbik látványos erősödése és a baloldal összetöpörödése után kényszerhelyzet állt elő az ellenoldalon, hogy megpróbálják a Jobbikot egy hirtelen felduzzadt, önmarcangoló, heterogén erőnek bemutatni. A baloldal részéről ez a politikai kommunikációs stratégia érthető, de az már kevésbé, hogy a Jobbikhoz köthető írástudó értelmiség egy részének aggodalma szintén ezekre a gondolatokra rímel. Felnagyított „identitásválságról”, „belső ellentétekről” és a néppártiságtól való gyomorgörcsről panaszkodnak, még ha utóbbit már fel is dolgozták.
Egyfajta káros hozzáállás a napjainkra állandósult, minden téren megjelenő magyar letargia. Hosszasan lehetne elemezni az okait, de kétségkívül az ország előrelépésének egyik legnagyobb akadálya. Mert a magyar embernek szokása előbb a rosszat észrevenni, és csak afelett búslakodni, miközben a jót szem elől téveszti. Ez volt az első gondolatom, amikor nemzeti érzelmű - nem mellesleg kiváló - gondolkodók is odáig jutottak eszmefuttatásukban, hogy a Jobbikban fellelhető „egyre több ellentmondás” - ha nem foglalkoznak velük - „előbb-utóbb felemésztik a pártot”. Mindezek párhuzamosan kerültek napvilágra az Ipsos februári közvélemény-kutatásának az eredményével, amely szerint a Jobbik már csak 400 ezer szavazóval van lemaradva a Fidesztől, a 30 éven aluliak körében pedig már át is vette a vezetést. Vagyis a Jobbik soha nem látott mértékű erősödését mérik, mégis a nemzeti média fősodrában már arról megy az értekezés, hogyan emésztheti fel magát a párt a „belső ellentétek” miatt. (Hozzáteszem: ezen a napon jelent meg a fent említett publicisztika is a Népszabadságban.) Függetlenül attól, hogy a problémák valósak-e, vagy mennyire hangsúlyosak-e a Jobbik berkein belül, el tudja valaki azt képzelni, hogy egy a Fidesz nagymértékű erősödését mutató közvélemény-kutatás után a Századvég politikai stratégája, G. Fodor Gábor kijön egy olyan elemzéssel, amelyben a Fidesz megsemmisülésével riogat? Nem, mert stratégiai és kommunikációs hiba lenne. Ha valamit tanulni kell még a nemzeti oldalon, akkor az az, hogy ha erősnek mérnek minket, akkor mutassunk is erőt, és ne a vélt vagy valós gyengeségeinkkel kezdjünk el nyilvánosan bizonytalanságot teremteni.
A Jobbik ma ott tart, hogy reális, sőt egyetlen alternatívájává vált az Orbán-kormánynak. Olyan stabil alapokat teremtett választói támogatottság szempontjából, amelyre megfelelően irányított és határozott kommunikációval tovább lehet építkezni. Fontos megjegyezni, hogy a Jobbik ezt úgy érte el, hogy továbbra sem sikerült erős médiahátteret kiépítenie magának. Kommunikációs fegyvertárának legjavába csak egy hetilap, néhány hivatalos weboldal és pár „rajongói-oldal” tartozik, se tévéje, se rádiója, se napilapja nincs. Jobbikos körökben – noha kétségkívül ez a legfontosabb megoldandó probléma – már szinte közhelyes a nemzeti oldal médiafejlesztésének szükségességét hangsúlyozni. A kormányzáshoz vezető úton ugyanis szükség van „benzinkutakra”, vagyis a szavazók széles rétegeit megcélzó hiteles sajtóorgánumokra, melyek megteremtik a Jobbik politikai üzeneteinek a kiteljesedését.
Az is a politikai kommunikációhoz tartozik, hogy egy párt milyen képet alakít ki magáról. Az ország közvéleményét sokkolta az Orbán-Simicska háború eszkalálódása, emellett olyan ellentétek (mint pl. a Pokorni-Lázár csörte alapján kialakult idősek-fiatalok nyilatkozatháború) is a felszínre buktak a kormánypártban, amelyek nem csupán a Fidesz szimpatizánsait, de tagságát is elbizonytalanították. Erre eddig nemigen akadt példa, a Fidesz éveken át, következetesen és határozottan tartotta várfalai mögött az esetleges belső ellentéteket, ha voltak is kiszivárgó előjelei, akkor azokat csírájában elfojtották. Nem véletlenül. Az emberek az erőt, a nyugalmat és a stabilitást támogatják.
Fontos megjegyezni, hogy minden közösségben vannak, lehetnek belső ellentétek és feszültségek. A Jobbik sem kivétel, de a vezetőség felelőssége, hogy ezt miként tudja kontrollálni, illetve mit enged ki a falakon. Jobbikos szimpátiájú gondolkodók gyakori hibája, hogy egyfajta túlmisztifikált, túlmagyarázott xy-izmus erdőből keresik kétségbeesve a kiutat a párt számára (vagy inkább a párt helyett), széttörve, szétaprózva ezzel a nemzeti felemelkedés célját, saját maguk által állítva ideológiai falakat egymás közé. A választópolgárok többségét azonban ez az agyonfilozofált keresés és vita hidegen hagyja, sőt talán még össze is zavarja. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek buták, vagy igénytelenek lennének. De az ő problémáik, a lét- és közbiztonságuk, a jelenük és a jövőjük nem valami elvont metafizikai kérdés. A Jobbik előretörését pont az alapozta meg, hogy a nemzeti öntudat felemelésének céljával, a párt hétköznapi problémákra adott válaszokat, mostanra pedig ezt megtanulta szélesebb rétegeknek is kommunikálni. Ezt szokás divatosan stílusváltásnak nevezni. Ez igaz is, de az már álvita részét képezi, hogy ez tartalmi változást jelentene, hiszen nyilvánosan elérhető programjának egy sorát sem adta fel, egy sora mögül sem hátrált ki a Jobbik. Ez az értelmetlen álvita érezhetően valóban párbeszéd tárgya a pártban is. Tévesen ideológiai okokra, „ellentmondásokra” vezetik vissza, pedig sokkal inkább politikai marketing és kommunikációs stratégiáról van szó.
A Jobbik célja, hogy kormányzó erővé váljon. Ennek fényében gyakran elhangzik a párt vezetőinek a szájából, hogy néppártosodásra van szükség. Nem vitás, vannak, akikben ez kényelmetlen érzést vált ki a nemzeti oldalon. Ugyanakkor fontos leszögezni: a néppárttá való válás azonos a kormányváltás céljával. Akik a néppártiságtól félnek, azok egyrészt amolyan liberális kapitalista „fertőzésnek” hiszik, másrészt a Jobbik „felhígulásának veszélyére” figyelmeztetnek. Csakhogy a társadalom többségének támogatása nélkül sosem lesz kormányzó erő a Jobbik. A néppártiság nem valami politikai betegség, hanem felelősség. A Jobbik vezetése adja ahhoz az iránytűt, hogy a táboron belüli esetleges hangsúlybeli eltolódások egy céllá kovácsolódjanak. Ez nem az elvek feladását jelenti, hanem az elvek összehangolását, ez kétségkívül tudatosabb, intelligensebb kommunikációt kíván. Az is igaz, hogy mindig lesznek olyanok, akik megkérdőjelezik az irányt, ideológiai vitákat generálnak, vizionálnak, de ez a közösségek működéséhez hozzátartozik. A Jobbik esetében ez egészen addig marginális probléma lesz, amíg a párt vezetése képes stabilan együttműködni. A Fidesz jelenlegi törésvonalait sem az ideológiai viták ásták ki, hanem az egység felbomlása a párt vezetői között, amelyek inkább hatalmi természetű szembenállások.
A Jobbiktól karnyújtásnyira áll a kormányváltáshoz szükséges erő megteremtése, soha nem volt még ilyen erős. A belpolitikai helyzet, a Fidesz megroggyanása és a baloldal eljelentéktelenedése továbbfejlődési előnyt jelent a párt számára. A Jobbik egyre tudatosabban kommunikál a választókkal, de megítéléséhez és véleményformáló erejéhez nem csupán hosszú távú stratégiára, de az azt megalapozó sajtóorgánumokra, médiaháttérre is szüksége lesz. A pártot mindaddig nem fenyegetik esetleges belső feszültségek, amíg vezetői együttműködnek, és összehangolt erőt mutatnak fel mind a tagság, mind a választók felé. Összességében mindezek a támpontok jelentik a Jobbik jelenét, de ezek határozzák meg a jövőjét is.