A Star Wars-filmek kritikai megítélésében felfedezhető egyfajta láncreakció. Most, hogy a Disney elkezdte futószalagon gyártani az újabb és újabb történeteket, bővül a kontextus, ahol elhelyezhetőek és rangsorolhatóak az aktuálisan moziba kerülő filmek. Azt le kell szögezni, hogy George Lucas klasszikus trilógiája sohasem lesz felülmúlható, ez még neki sem sikerült, amikor elkészítette az előtrilógiát. Minden, ami meg azóta született Mickey egér birodalmában, csupán kiegészítései az SW-univerzumnak, de sohasem lehetnek majd olyan popkulturális mérföldkövek, mint az eredeti filmek. Ezen a pénzügyi sikerek, esetleg rekordbevételek sem változtatnak, amik pedig nincsenek párhuzamban a minőséggel. A Star Wars reneszánszának szánt Az ébredő Erő csak nosztalgikus újracsomagolása volt az 1977-es Egy új reménynek, a Zsivány Egyes a Disney legkiválóbb és legbátrabb próbálkozása SW-témában, míg Az utolsó Jedik önmaga szánalmas paródiájává vált. A kritikusok elsöprő többsége ez utóbbi megállapítást nem osztja, a rajongók és nézők esetében már jóval megosztóbb a VIII. epizód. Az első „szakmai” vélemények azonban meghatározónak bizonyultak, és a „csúcsszuper” lelkesedés futott végig mindenkin, aki billentyűzethez nyúlt Az utolsó Jedik kapcsán. Ilyesmi zajlik a Solo-film esetében is, a különbség az, hogy a legtöbb kritikus most „hiányol valamit” a legfrissebb SW-történetből.
Ne hallgassunk rájuk, ne engedjük, hogy ezen vélemények klóntámadása elvegye a kedvünket a mozitól.
A nehéz szülés ellenére (Ron Howard Phil Lordtól és Christopher Millertől vette át a rendezői széket tavaly nyáron, miután nem volt velük elégedett a Disney) a galaxis legmenőbb csempészpilótájának eredettörténete sokkal jobb, mint a VII. vagy a VIII. epizód, és vetekszik a Zsivány Egyessel. Egy vérbeli SW-rajongó fantáziáját mindig is izgatta, hogy hogyan került Han Solo a legendássá vált Millennium Falcon (Ezeréves Sólyom) pilótafülkéjébe. Miként találkozott és barátkozott össze a két lábon járó bundával (vagyis vukival), Csubakkával, mikor akadt össze és milyen közös kalandokba keveredett a lehengerlő, csillogó mosolyú Lando Calrissiannal. Ezekre most mind választ kapunk, de az is kiderül, hogy milyen volt az élet Han szülőbolygóján, a Korélián a Birodalom igája alatt, és hogy Leia hercegnő előtt is volt olyan nő, aki megdobogtatta kedvenc zsiványunk szívét. Az SW világáról új részleteket ismerhetünk meg: a Klónháborúk végével, illetve az önmagát császárrá kikiáltó Palpatine uralmával sem szűntek meg a véres ütközetek a galaxisban, a béke és a biztonság ígéretének árnyékában szabadon terjeszkedik az alvilág, melynek sötét bugyraiban az élet egy függő játszma, és a halál szakadéka mindenki alatt ott tátong fenyegetően. Ebből az alvilágból származik Han, aki itt is indul útjára egy kényszerű, rövid birodalmi szolgálat kitérőjével, hogy a maga kissé arrogáns magabiztosságával, szerethető vagányságával a galaxis legjobb csempészpilótája legyen.
A főszerepet játszó Alden Ehrenreichről korábban azt lehetett hallani, hogy színésztanárt rendelt ki mellé a Disney. Állítólag azért, hogy alakítása minél hitelesebb legyen. Alden Ehrenreich nem Harrison Ford, de ezt nem is várja el tőle senki sem, ugyanakkor egy cseppet sem vallott kudarcot a szereppel, és bizony megállja a helyét fiatal Han Solóként. Akár a színésztanárnak köszönheti, akár nem, de a Harrison Ford által megformált karakter stílusjegyeit sikerült hoznia.
Donald Glovert nem ok nélkül méltatták a játéka miatt. Ő bizony igazi Lando Calrissian. Mintha csak az eredeti filmekben szereplő fiatal Billy Dee Williamst látnánk. Stílus és sárm, Donald Glovernek mindkettő nagyon megy. Az utóbbi napokban sokat cikkeztek arról, hogy a forgatókönyvíró, Jonathan Kasdan szerint Lando Calrissian pánszexuális, vagyis szexuális és érzelmi vonzódása bármilyen nemű emberek (idegen lények), sőt még droidok felé is irányulhat.
Ha ez el is ijesztene valakit, akkor felejtse el, mert a filmben szerencsére ilyenről nincs szó, de az igaz, hogy Lando és robotpilótájának kapcsolata különleges.
Ugyanakkor az SW-univerzumban, ahol a robotok és droidok emberi tulajdonságokkal vannak felruházva, nem annyira kirívó eset. A leggyengébb alakítás a Trónok harcából ismert sárkányok anyjáé. Emilia Clarke abból a szempontból könnyű helyzetben volt, hogy neki nem egy már korábban megszemélyesített ikonikus karaktert kellett eljátszania. Mégis, ha valakinek színésztanárra lenne szüksége, akkor az ő. Egyszerűen nem tudta élettel megtölteni a karakterét, egy hiteles érzelem sem látható az arcán, és bár fontos lenne, de a kémia sem működik ő, illetve Alden Ehrenreich között. A gond az, hogy Emilia Clarke karakterének biztosan fontos szerepe lesz még a már előre belengetett folytatásokban. De ha ezt a súgógépről olvasó formáját hozza, az agyonüti majd a történet egyik legfontosabb szálát.
A film erősségei és egyben gyengeségei közé sorolhatóak az SW-univerzumára tett utalások. Temérdek van belőlük, amiket jó játék lesz majd összegyűjtenie a geekeknek. Egy fanatikus persze ezen csorgatja a nyálát, és elolvad a gyönyörűségtől a rejtett tartalmaktól, akik azonban csak felületesen ismerik az SW világát, és nem ásták bele magukat a könyvekbe, képregényekbe, valamint az animációs sorozatokba, mindezek láthatatlanok maradnak. Jó példa erre az egyik (minden bizonnyal a folytatások szempontjából is) kulcsfontosságú utolsó jelenet, amelyet csak a Clone Wars animációs sorozat ismerői tudnak igazán értékelni.
Egy SW-film esetében kihagyhatatlan a zenei élmény megemlítése, itt most mégsem lehet maradandóról beszélni, azon túl, hogy John Powell (pl.: Kung Fu Panda, X-Men: Az ellenállás vége, Bourne-filmek) időnként felhasználta a már jól ismert, John Williams által szerzett témákat. De mást nem igen lehetne felidézni, amit egy rajongó szívesen dúdolna.
A Solo: Egy Star Wars-történet nem egy mélyfilozófiai űreposz a jó és a rossz, az Erő Világos és Sötét oldalának harcáról. A Galaktikus Birodalom csak egy hátteret, vázat ad ennek az epizódnak, nincsenek benne fénykardozó, nagyhatalmú Jedik és Sithek, ez a film mégis izgalmas, szórakoztató, fontos mellékszála a Star Warsnak. A rajongóknak megéri megnézni, akár többször is.